4. rész: A fájdalmas viszontlátás

A szemem pillanatok alatt hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, így rögtön fel tudom mérni a helyzetet. Az első, amit meglátok, egy óriási robot, amely épp maga felé húz egy üvöltöző, fehér hajú fiút. Tekintve, hogy én csak egy fehér hajú fiút ismerek, villámgyorsan levonom a következtetést, hogy az Allen. A robottal szemben, a „liftben” áll egy rakás tudós, a „liftből” pedig egy hosszú, füstölgő ágyúcső áll ki – valószínűleg a korábbi lövöldözés attól származott.

Tekintetem újból Allen felé vándorolt, aki egyik pillanatról a másikra rongybabaként esett össze. A „liften” mozgolódás támad: mindenki Komuira ugrik, így azt a következtetést vonom le, hogy Allen ájulása neki köszönhető. Az egyik tudós még megpróbálja az utolsó pillanatban megmenteni Allent, de sikertelenül jár.

Mindez pár másodperc alatt lezajlott, így képtelen voltam cselekedni, csak tehetetlenül álltam és néztem, ahogy Allen eltűnik a robot gyomrában.

Általában hihetetlenül gyorsan fel tudom mérni a helyzetet, és a legjobb képességeimnek megfelelően cselekszem – most mégis mozdulatlan vagyok, mint egy szobor.

Hirtelen mozgolódás támad a „liftnél”: az ágyúcsőre nézek, amin egy lány áll. A következő pillanatban lábai fényleni kezdenek, rögtön rájövök, hogy most aktiválja az Innocence-ét. A robot is mozgásba lendül: megragadja az ágyúcsövet, minden bizonnyal a lányra pályázik. A „lift” a monstrummal együtt megdől, majd ereszkedni kezd. Az emberek kétségbeesetten kiabálnak, én azonban nem teszek semmit: dühös vagyok Komuira, hogy létrehozta ezt a szörnyeteget, és magamra is, mert képtelen vagyok cselekedni.

Talán vissza is fordulhatnék – nem tudnák meg, hogy itt jártam. Mégis maradok, kíváncsi vagyok a lány Innocence-ére, illetve azt is tudni akarom, Allen jól van-e.

A lány pár szökkenéssel, ugrással és rúgással elintézi a behemótot, mire elismerően hümmögök. Távolról nem látom biztosan, hogy a lába vagy a cipője a fegyvere, de azt én is megállapítom, hogy kifejezetten ügyes. A tudósok felszabadultan kiabálnak:

- Ez az, Lenalee!

- Elkaptad!

- Nagyon menő!

Szóval Lenalee a neve – gondolom, és fejben hozzáírom azok listájához, akiknek nevét érdemes megjegyeznem.

Eddig nem sok ember érdemelte ki, hogy vettem a fáradságot, és megjegyeztem a nevét, szóval büszke lehet magára a lány.

Már csak egy utolsó rúgás kell, hogy véglegesen elpusztítsa a robotot. Mindenki egyöntetűen ezt skandálja:

- Pusztítsd el! Pusztítsd el! Pusztítsd el!

Azonban Komui a gépe elé áll, hogy megvédje, így a lány megáll egy pillanatra.

- Várj, Lenalee! – kiáltja.

A szemeimet forgatom. Amennyire ki nem állhatom ezt az embert, én képes lennék a robotjával együtt lerúgni a mélybe.

- Komurin nem gonosz! – kezdi kétségbeesetten Komui a magyarázkodást – A kávé a hibás!

Micsoda feltételezés! Nevetni támadna kedvem ezen az ostoba magyarázaton.

- Ne a játékost, hanem a játékot utáld! Ne Komurint utáld, hanem a kávét, Lenalee!

Ezen az eszmefuttatáson aztán végképp nem bírom tovább, halkan felkuncogok. Akkor inkább a feltalálót kéne megbüntetni, nem, Komui felügyelő? Elvégre neki kellett volna kiküszöbölnie, hogy a robot ne legyen képes kávét inni.

Lenalee következő szava azonban teljesen meglep:

- Bátyó…

Ennek az őrültnek van húga? Ezzel az egy szóval a lány olyannyira antipatikussá válik számomra, hogy még az se javít a helyzetén, hogy a következő pillanatban robotostul lerúgja a bátyját a mélybe.

Én inkább úgy döntök, lelépek, mielőtt észrevennének – bár szívem szerint Allenhez rohannék, átölelném, és elvinném messzire, egyelőre beérem annyival, hogy látom: épségben van. Hátrálok pár lépést, majd amikor már úgy gondolom, a többiek nem látnak, megfordulok, és eltűnök.

Mivel a tombolás az „otthonban” volt, úgy döntök, inkább a könyvtárban éjszakázom – nem áll szándékomban segíteni a többieknek helyrehozni a dolgokat. Örüljenek, hogy itt vagyok, és megvédem őket. Elfojtom lelkiismeretemet, ami azt akarja hangoztatni, hogy eddig semmit se csináltam az érdekükben, és inkább a plafon bámulásának művészetébe kezdek bele. Képtelen vagyok arra, hogy olvassak, helyette azon gondolkodom, miért mentem el a helyszínről, mikor minden okom meglett volna arra, hogy odamenjek Allenhez. Miért éreztem magam feszélyezve? Valamiért Lenalee is bosszant. Bár eddig nem láttam közelről, de azt én is meg tudtam állapítani, hogy nagyon csinos és szép lány. Ezzel szemben itt vagyok én, aki még az átlagosnál is átlagosabb: vállig érő, barna haj, barna szem, átlagos arc, átlagos testalkat. Csalódottan felsóhajtok. Miért foglalkozom ilyen dolgokkal? Végül lehunyom a szemem, és alvásra kényszerítem magam.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a negyedik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)