Közlemény a 9. résszel kapcsolatban

Sziasztok!:)

A hétvégén nem leszek számítógép közelében, így a 9. rész elmarad.

8. rész: Haszontalan

Allennel egymás hátát védve aprítjuk a nyomorult szörnyeket. Két kezemet dárdává alakítottam – ez a legkényelmesebb módja az erőm használatának. De igazából az egész testemet át tudom alakítani azzá, amivé akarom. Azért maradtam ennél a formánál, hogy legalább egy kicsit megőrizzek valamit abból, hogy embernek tűnjek.

Az egyik Akuma hanghullámokat bocsát ki, mire villámgyorsan védelmet vonok a fejem köré. Ekkor eszembe jut Allen. Nem a saját védelmemmel kellene törődnöm, hanem azzal, hogy őt megvédjem – hasít belém a kemény kiképzés legfontosabb pontja.

Mire odanézek, a másik Akuma már Allent támadja. Döntenem kell. Félrelököm Allent, közben pajzsot formázok a karomból, azon csattan a támadás. A következő pillanatban lángok csapnak fel. Mind a ketten arrébb ugrunk.

- Jól vagy? – kérdezem tőle.

Allen a hasát fogva bólint.

Az én hibám! – hasít belém az önmarcangoló gondolat. Azonban nem sokáig tudom hibáztatni magam, mert az Akumák továbbra is velünk szemben gyülekeznek… és ami a legbizarrabb, kommunikálnak:

- A „jégtűz” jobban éget, mint a valódi tűz – mondja az Akuma, amelyik a tüzet gyújtotta – ha csak egy kicsit is hozzáérsz, szétmarja a bőröd.

A karomra nézek, aminek semmi baja – bár ez a ruhám ujjáról nem mondható el. A bal karomon a könyökömig van meg az anyag, a jobbon azonban már a vállam is kilátszik.

- Tépjük szét, tépjük szét! – skandálja a másik dög.

- Nem, nem. A hangommal szétzúzom az agyukat, az viccesebb lesz – mondja a hanghullámokat kibocsátó Akuma.

- Szerintem az lesz a legviccesebb, ahogy én foglak titeket szétzúzni – válaszolom vicsorogva.

Az Akumák azonban nem figyelnek rám. Sőt, egyáltalán nem figyelnek. Azon veszekednek, hogyan nyírjanak ki minket.

Majd kő-papír-ollót kezdenek játszani.

Allen megunja, és közéjük lő, mire szétugranak.

- Ezt meg mi a francért csináltad?

- Te csaló, nem támadhatsz ránk, ha kő-papír-ollót játszunk!

Teljesen felháborodtak. Ez nevetséges. Nem tudom, sírjak vagy nevessek.

- Azt hittétek, megvárom, amíg végeztek? – kérdezi Allen – Ha lehetőséget látok, akkor lövök!

- Kinyírunk, Ördögűző! – az Akumám dühösen támadásba lendülnek.

- Most aztán jól felhúztad őket! – kiáltom, miközben felveszem a pozíciómat az ellentámadáshoz.

A következő pillanatban a dögök megtorpannak, várnak pár pillanatot, majd elrepülnek.

- Ez meg mi volt? – nézünk egymásra döbbenten Allennel.

A következő pillanatban baljóslatú gondolatom támad:

- Nem lehet, hogy Lenalee-t és Melindát…

- Miranda – javít ki Allen.

- Tökmindegy… szóval nem lehet, hogy őket követik?

Allen arca elkomolyodik:

- Utánuk kéne mennünk.

- Én is így gondoltam – indulok el a kijárat felé, aztán megállok – amúgy… te tudod, hol lakik Miranda?

Allen nem szól semmit, ezért megfordulok. Teljesen tanácstalan arccal álldogál mögöttem.

- Fogalmam sincs – válaszolja.

Bosszúsan felsóhajtok:

- Akkor nincs más hátra, meg kell kérdeznünk a helybelieket. Már amelyik szóba mer állni velünk – nézek végig szakadt ruhámon, majd elindulok.

Estére aztán csak megtaláltuk Miranda otthonát, aki azt javasolta, maradjunk nála éjszakára is. Lenalee, amint meglátott minket, rögtön el akart látni bennünket.

- Engem nem kell, én sértetlen vagyok. Allen viszont – néztem rá aggódva.

- Nem a te hibát, Ana – válaszolta Allen mosolyogva, Lenalee pedig munkához látott.

Most éppen a lábán lévő sebet tisztítja ki, én pedig lelkiismeret-furdalással a szívemben nézem. Közben Allen elmeséli az Akumákkal való furcsa összecsapásunkat.

- Az Akumák elfutottak? – kérdezi a lány döbbenten.

- Mintha valaki hívta volna őket – szólalok meg.

- De azért megnyugtató. Nehezen tudtátok volna felvenni a harcot velük, elvégre kettes szintűek voltak – jegyzi meg Lenalee.

Nem válaszolok, tudom, hogy igaza van. Túl gyenge vagyok még.

Timcanpy úgy dönt, ő is segíteni fog, ezért elkezdi piszkálni Allen sebét, aki erre felkiált.

- Tim, ne csináld! – szólok oda neki, Allen pedig lefogja a gólemet.

- Az új puskaszerű fegyvered megerőlteti a testedet, és nem is tudod túl sokáig használni, igaz? – kérdezi Lenalee Allentől.

- Igen, pedig sokat edzettem – feszíti meg az izmait Allen, mire halkan kuncogni kezdek.

- Még talán magasabb is lettél – mondja Lenalee mosolyogva.

- Komolyan? – kérdezi örömmel Allen, mire kitör belőlünk a nevetés.

- És… Mit csinál Miranda-san? – kérdezi, miután kinevettük magunkat.

Én is arra fordulok, amerre a nő van: egy ingaóra előtt ül, és tisztítja, mint valami eszelős.

- Amióta meséltem neki az Akumákról és rólunk, azóta el se mozdul onnan – válaszolja Lenalee aggódva.

Közelebb lépek hozzá, mert hallom, hogy valamit motyog, de amikor megértem a szavait, inkább visszamegyek Allenhez:

- Én komolyan nem tudok semmit… ez a város magától őrült meg… Miért pont én vagyok a célpont? Mit tettem? Nem akarom ezt. Nem tettem semmit!

- Annyira borús – rázkódik össze Allen is.

- Egész idő alatt ilyen volt – teszi hozzá Lenalee.

- Mi-Miranda – lép oda hozzá óvatosan Allen.

- Én nem tudok semmit! – kiált fel a nő – Nincs nektek hatalmas erőtök? Akkor miért nem siettek és segítetek ennek a városnak?

- Oké – Allen válaszára elhallgat – Segítünk, de a te segítségedre is szükség lesz, Miranda. Valahogy kapcsolódik hozzád a város rejtélye. Kérlek! Tudnál nekünk segíteni?

Mire végigmondja, már leguggolt hozzá. Miranda kisírt szemekkel fordul felé.

- Menjünk vissza holnap reggel – teszi össze a kezét Allen.

A következő pillanatban azonban a nő teljesen megmerevedik.

- Mi-Miranda? – néz rá döbbenten Allen.

Feláll, és automatikusan lefekszik aludni.

- Csak így simán elalszol? – kezd el hisztizni Allen.

Lenalee-val tanácstalanul egymásra nézünk.

- Ez furcsa – mondja Lenalee.

Hirtelen végigfut a hátamon a hideg. Megfordulok.

- Allen! – kiáltok fel rémülten.

Mindenfelé óralapok vannak elszórva. Különböző alakú és időpontú órák, középen pedig Miranda ingaórája.

- Mi ez? – kérdezi Lenalee rémülten.

- Talán az óra az? – nézek a többiekre, akik arcáról őszinte félelmet tudok elolvasni.

A következő pillanatban a mutató megindul, Allen felkiált:

- Visszafelé jár!

Majd hirtelen mindent elkezd magába szívni. A különböző alakú lapokat… és minket is.

Lenalee felsikolt, én pedig megragadom az ő és Allen kezét is. Allen megkapaszkodott valamiben, de nem tudok ránézni, hanem ezt a jelenést követem figyelemmel.

- A mai nap óráit beszívja az örvény – mondja Allen.

Ekkor látom, hogy a számlapok eseményeket játszanak vissza. Miután az óra mindent magába szívott, hét óránál áll meg a mutatója.

Az ablakon a felkelő nap fénye süt be.

- Reggel van? – nézünk ki döbbenten.

- Mikor kerültem ágyba? – kérdezi a felkelő Miranda zavartan.

Ránézünk.

Úgy érzem, gyorsan meg kell oldanunk ezt az ügyet.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a nyolcadik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, szólj nyugodtan!:)

7. rész: Az első küldetés

Miután sikerült lebeszélnünk Komuival, hogy Allennel együtt fogok mindent végezni, megkaptuk első küldetésünket, ami igazán furcsa ügynek mondható: egy városban megállt az idő.

A város egyik étkezdéjében üldögélünk Allennel és Lenalee-val együtt. Allen egy idétlen kis rajzot mutat a lánynak, ami elméletileg egy nőt ábrázol. Miután megérkeztünk a városba, Allen egy Akumát fedezett fel, ami megtámadta a rajzon szereplő nőt, aki Allen elmondása alapján furcsán viselkedett.

- Szerintem ő ennek az egésznek a főszereplője – teszi hozzá.

Úgy döntünk, hogy megkeressük ezt a nőt, majd Lenalee és én elmeséljük, mit tapasztaltunk.

- Úgy tűnik, minden úgy van, ahogy Komui mondta – mondja Lenalee – Miután beléptünk ebbe a városba, megpróbáltam kimenni az elülső kapun keresztül, de bizonyos oknál fogva ugyanott lyukadtam ki.

- Ugyanez volt a másik kapunál is – egészítem ki én is a történetet.

- Kitörtem a falat, de még mindig nem bírtam kijutni. Ha ki szeretnél menni, ugyanott lyukadsz ki, ahonnan jöttél.

- Szóval… - Allennel egyszerre szólalunk meg, így rögtön elhallgatunk, hogy a másik befejezze, de nem szükséges, mert Lenalee pontosan tudja, mit akarunk mondani:

- Itt ragadtunk a városban. Hacsak nem fejtjük meg az Innocence rejtélyét.

- Komui nem volt valami energikus – utal vissza Allen arra a beszélgetésre, amikor az az elmebeteg kiadta nekünk a feladatot.

Én csak némán bólogatok, miközben kortyolok egyet a teámból.

- Nagyon sokat aggódik szegény. Túlhajszolják – válaszolja Lenalee félrenézve.

Én gondolatban a szemeimet forgatom. Ő vállalta el ezt az állást, akkor teljesítse is a feladatát.

- Aggódik? Miattad, Lenalee? – kérdezi Allen, mire felnevetek.

Lenalee azonban nem értékeli ezt a kérdést, a kezében tartott újsággal Allen fejére csap:

- Az Ezeréves Gróf miatt. Nem lehet tudni, hogy mit tervez. „A vihar előtti csend. És ez nem tűnik jónak.” Ezt mondta.

A hangulat hirtelen mélypontra jutott.

- Igen, az Ezeréves Gróf… - mondja Allen elgondolkodva, a villáját rágcsálva.

A következő pillanatban aztán döbbenten néz Lenalee háta mögé, és közben egyre erősebben rágja a villáját.

- Allen, mindjárt szétrágod a villád – figyelmezteti Lenalee, én azonban arra nézek, amerre Allen is.

- ÁÁ! – kiáltunk fel Allennel egyszerre, a Lenalee mögül leselkedő, ijesztő női alakot látva.

- Mi az? – kérdezi Lenalee összezavarodva.

- Ő az, Lenalee! – mondja Allen, miután szóhoz jut az ijedelemtől.

A nő rögtön menekülőre fogja, mi pedig azonnal követjük. Legnagyobb megdöbbenésemre az ablakon át akar távozni, de Allen még épp időben elkapja a ruhája szegélyét, és visszatartja, közben én is elhadarom, hogy nem akarjuk bántani, Ördögűzők vagyunk a Fekete Rendtől, és segíteni akarunk neki.

- Ördögűzők? – kérdezi a nő.

- Igen, de miért rohantál el? – szuszogja Allen, továbbra is az ablakon kihajolva.

- És miért pont az ablakon keresztül? – kérdezi Lenalee.

- Bocsánat, ez csak reflex volt.

Erre a válaszra mind a hárman egymásra nézünk, majd megkérjük a nőt, hogy jöjjön vissza, és mesélje el, mi történt a városban.

Mikor újra bent ültünk, immáron négyen, a fogadós telefonhívására figyelek fel, aki 10 hordó Rosé bort rendelt holnapra, október tizedikére. Ez a telefonhívás volt az oka annak, hogy mi most itt vagyunk.

- A nevem Miranda Lotto – kezdi a velünk szemben ülő nő a beszédét.

Végigmérem őt. Fekete ruha, fekete haj, fekete szemek – mindene fekete, még az őt körüllengő aura is. Úgy néz ki, mint aki az idegösszeomlás szélén áll.

- Nagyon örülök, hogy végre valaki más is észrevette, mi történik ebben a városban. Bárki, akinek beszéltem róla, kigúnyolt. Szörnyű volt, meg akartam ölni magam. De ma ki tudtam kerülni a kakit – és kuncog.

Felvonom a szemöldököm.

Ez a nő mégis mi a szarról beszél? – gondolom magamban.

- Kaki? – kérdezi Allen is zavartan.

Allen és Lenalee arcáról egy gondolatot lehet leolvasni: „Ez a nő nem normális.”

Egyet kell értenem velük.

- Miranda, van valamilyen emléked arról, amikor a város ilyenné vált? – kérdez Lenalee kedvesen.

- Igen. De mindenki más elfelejtette, mi történt az igazi október kilencedikén. Csak én… - a következő pillanatban felpattan, és Allenre veti magát.

- Ments meg! – visítja – Légy szíves! Ha ez így folytatódik, a végén még idegbeteg leszek!

- Már az… - mormolom az orrom alá.

Sajnos a nőszemély nem hallotta.

- Már egyszer megmentettél attól a furcsa akármitől! Ments meg még egyszer!

- Segítsetek! – tátogja Allen.

Én Lenalee-re nézek, jelezve, hogyha közbelépnék, a nő nem maradna egyben.

- Kérlek, nyugodj meg, Miranda! – Lenalee értett az arckifejezésemből – Segíteni fogunk, szóval próbáljuk megtalálni a probléma gyökerét!

A probléma gyökere az ilyen emberek létezése – gondolom a szemeimet forgatva.

- A gyökerét? – kérdezi Miranda, most már a lányra fordítva a figyelmét – Ha nem vetted volna észre, mindig október kilencedike van!

Hirtelen jeges borzongás fut végig rajtam. Allenre nézek, aki a vendégeket fürkészi, mire én is oda pillantok, keresve a gyanús személyt.

- Történnie kellett valaminek az első október kilencedikén – Lenalee látszólag nem vett észre semmit – Emlékszel valamire?

- Lenalee, fogd Mirandát, és hagyjátok el a helyet – mondja Allen szokatlanul komolyan – a Sötét Csizmáiddal képes vagy kikerülni az Akumákat és hazavinni. Igaz?

A szavainak súlyára Lenalee is felfigyel, Miranda azonban továbbra is hisztizik. Eközben a bárpultnál ülő gyanús fickók egyszerre felállnak, amitől libabőrös leszek.

- Úgy látszik, azok nem városlakók. Miranda után jöttek – teszi még hozzá Allen.

A bal szeme is aktiválódik. Most már teljességgel biztos vagyok benne, hogy azok ott Akumák, így Allennel egyszerre aktiváljuk az Innocence-ünket.

- Miranda miért különbözik a többiektől? Miért nem hat rá az Innocence? – teszi fel a költői kérdéseket Allen – Úgy néz ki, Miranda az, aki kapcsolatba került vele.

A monológja végére négy, förtelmesen ronda Akuma áll velünk szemben.

Még hallom, ahogy Miranda felsikít. A következő pillanatban mindenki mozgásba lendül.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a hetedik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)

6. rész: Újra együtt

Napok múlva aztán, amikor kinyitom a szemem, az ő kétségbeesett arcát látom magam előtt.

- A… Allen – suttogom kiszáradt számmal.

- Ana! – könnyek szöknek a szemébe, majd nem törődve semmivel, szorosan magához ölel.

Lehunyom a szemem, és én is átölelem őt.

- Hiányoztál – suttogom.

- Te is nekem – válaszolja hüppögve.

Végül rájön, hogy ezzel fájdalmat is okozhatott volna – már ha éreznék fájdalmat – és enyhít szorításán, majd visszafektet az ágyba.

- Kérsz enni? Inni? – kérdezi gyorsan.

- Inni – válaszolom.

Friss vizet kerít nekem, és óvatosan megitat.

Hátradőlök. Már ennyitől is érzem, ahogy visszatér belém az erő, ahogy visszanyerem testem felett az irányítást. A fejfájásom is alábbhagyott.

- Hogy vagy? – szólal meg Allen aggódva.

- Most hogy itt vagy, sokkal jobban – válaszolom mosolyogva.

Ebben a pillanatban Komui kivágja az ajtót, Allen és én pedig ijedten összerezzenünk.

- Az biztos, hogy jobban van, mert napok óta ez az első hosszabb válasz, amit képes volt adni – nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e velem, mindenesetre felszabadultan mosolyog, így úgy gondolom, biztosan aggódott értem.

Azt már nem tudom, hogy a személyemért vagy az erőmért, mindenesetre jól esett egy kicsit.

Komui mögött a húga, Lenalee jelenik meg hátratett kezekkel.

- Szia! – néz rám mosolyogva – Még nem találkoztunk. Lenalee Lee vagyok.

Egyik kezét felém nyújtja, a másikat azonban továbbra is a háta mögött tartja.

- Anastasia Cross – válaszolom szűkszavúan.

Ő nem tud arról, hogy a múltkor én már láttam őt, de nem is kell az orrára kötnöm ezt az információt.

- Eddig még nem kaptál egyenruhát. De most már neked is van egy, tessék! – majd elővette a háta mögül a fekete ruhát.

- Köszönöm – motyogom, miközben kezembe veszem az anyagot – kényelmesnek tűnik.

- Az is! – Lenalee kap az alkalmon, hogy valamiről beszélhet velem – Én nagyon szeretem. És nagyon csinos is.

Még óvatosan meg is pördül, hogy alátámaszthassa mondandóját.

- Most pedig, hogy megkaptad az egyenruhádat, hivatalosan is a Fekete Rend tagja vagy! – veszi át a szót Komui.

- Köszönöm – ismétlem a szót, amit már korábban is mondtam.

Ezután pár perces kínos csend telepedett közénk.

- Nos, akkor én megyek is! – csapja össze a kezét Komui, majd kitáncol az ajtón.

Valami téma után kutatok a fejemben – bár nem tudom, miért, elvégre nem kötelességem jóban lenni Lenalee-val.

- Hogy ment a küldetés? – kérdezem végül.

Erre a kérdésre mindkettejük szeme felcsillant, és egymás szavába vágva mesélni kezdtek, én azonban nem figyelek már rájuk, csak bólogatok és hümmögök. Egyre jobban érzem magam, biztos vagyok benne, hogy pár óra múlva már újból visszanyerem minden erőmet és energiámat.

Lenalee amikor rájött, hogy nem igazán figyelek rájuk, gyorsan kimentette magát valami kifogással és elment.

Amikor végül végre egyedül maradok Allennel, felé nyújtom a kezem, megfogom az övét, majd megszorítom. A mozdulattól először meglepődik, de végül ő is megszorítja az én kezem.

- Örülök, hogy jól vagy – mondja.

- Most, hogy itt vagy – teszem hozzá, mire kicsit elpirul.

- Mi történt veled, mióta nem találkoztunk? – kérdezi gyorsan, hogy elterelje a figyelmemet zavaráról.

Elmosolyodom, aztán mesélni kezdek. Minél többet mondok a kiképzésről, amit kaptam, az arca annál komorabbá válik, végül amikor arról beszélek, hogy mindezt azért kaptam, hogy megtanítsanak arra, hogy egy szolga vagyok, felkiált:

- Elég! Nem akarok többet erről hallani. Az a nyomorult Cross is, hogy képzeli, hogy egy lányt egy ilyen helyre elküld…

Csak megvonom a vállam. Én nem akadok fent ilyen apróságokon. Nem is tekintem magam embernek – nem is vagyok ember. Kinyitom a számat, hogy ezt Allennel is közöljem, de aztán szó nélkül összezárom ajkaimat. Tudom, hogyha megtudná, amit gondolok, akkor hihetetlenül mérges lenne – nem rám, hanem a helyzetre.

- Hevlaska azt mondta, hogy egy Érző vagyok, de nem tudta elmondani, ez pontosan mit is takar – mondom aztán, mikor eszembe jut.

Allen szó nélkül veszi az enyhe témaváltást:

- Akkor menjünk, és kérdezzük meg tőle! – áll fel, azonban a mozdulatsor végrehajtása közben félúton megáll.

- Mi az? – kérdezem tőle zavartan.

- Tudsz járni?

- Hát persze, hogy tudok, miért ne tudnék…! – kezdem enyhe felháborodással a hangomban, aztán rájövök, hogy pár napig szinte folyamatosan csak feküdtem.

Allen szó nélkül tűri a kirohanásomat.

- … de lehet, mégse. Segítesz? – kérdezem.

- Persze! – válaszolja vidáman mosolyogva, miközben felém nyújtja a karját.

Lassan felülök, próbálok nem törődni a hirtelen rám törő szédüléssel. Összeszorítom a szám, és lassan, nyugodtan lélegzem. Menni fog.

Allen vár pár másodpercet, őt nem verhetem át, túl jól ismer.

Lecsúsztatom a lábaimat az ágyról, Allen mellém lép, és miközben felállok, óvatosan a derekamra csúsztatja a kezét, hogyha esetleg összecsuklanék, időben el tudjon kapni. Én azonban összeszorított fogakkal megállok. Örömmel ránézek, mire büszkén elmosolyodik.

Bár páran felajánlották út közben a segítségüket, nem éltünk vele. Ketten, együtt jutottunk el Hevlaskához.

A megérkezésünk után Hevlaska óvatosan végigvizsgál, majd kijelenti, hogy a szinkronizációm újból maximális szinten van.

- Ana azt mondta, hogy ő egy Érző. Ez mit takar? – kérdezi Allen.

- Anastasia különleges Innocence-használó. Körülbelül százévente születik egy olyan ember, mint ő, akinek szó szerint a vérében van az Innocence. Emiatt lassabban öregszik, mint a többi ember, szinte halhatatlannak is mondhatnánk, de ez nem igaz, inkább sebezhetetlen. Az irányítása szörnyen nehéz, visszavonni nem lehet, és akkor lép működésbe, ha a használója bajba kerül. Régebben rengeteg ilyen személy volt, de amikor az emberek rájöttek erejükre, kihasználták őket, Fegyverek lettek belőlük. Azonban az évek során kivesztek belőlük az érzések: az olyanokat, akik képesek még érezni, nevezzük Érzőknek. Ők a legritkább Fegyverek, merem kockáztatni, hogy Anastasia az egész világon az egyetlen Érző – Fegyverekről még tudok, van még egy-kettő rajta kívül. De Érzőként ő az egyetlen.

Hallgatok, az új információkat elraktározom a memóriámba. Allen is csendben figyel.

- Hogy használták ki őket az emberek? – kérdezi, miután Hevlaska elhallgat.

- Sebezhetetlenségük miatt őket küldték harcolni, vagy testőrnek állították őket fontos személyek mellé. Azonban minden Fegyvernek vannak gyengepontjai, így a folyamatos támadások miatt, amik érték őket, fokozatosan eltűntek a földről. Most már, ha akármelyik kormány tudomására jut egy Fegyver létezése, azt megpróbálja megszerezni, hogy felhasználja a saját céljaira.

- Akkor Cross mégis hogy juthatott hozzám? – kérdezem vádló hangon.

- Ezt nem tudhatom, tőle kell megkérdeznetek. Van még valami kérdésetek?

- Nem, nincs, köszönjük szépen a segítséget – válaszolja Allen.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a hatodik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)