Allennel egymás hátát védve aprítjuk a
nyomorult szörnyeket. Két kezemet dárdává alakítottam – ez a legkényelmesebb
módja az erőm használatának. De igazából az egész testemet át tudom alakítani
azzá, amivé akarom. Azért maradtam ennél a formánál, hogy legalább egy kicsit
megőrizzek valamit abból, hogy embernek tűnjek.
Az egyik Akuma hanghullámokat bocsát ki, mire
villámgyorsan védelmet vonok a fejem köré. Ekkor eszembe jut Allen. Nem a saját
védelmemmel kellene törődnöm, hanem azzal, hogy őt megvédjem – hasít belém a
kemény kiképzés legfontosabb pontja.
Mire odanézek, a másik Akuma már Allent
támadja. Döntenem kell. Félrelököm Allent, közben pajzsot formázok a karomból,
azon csattan a támadás. A következő pillanatban lángok csapnak fel. Mind a
ketten arrébb ugrunk.
- Jól vagy? – kérdezem tőle.
Allen a hasát fogva bólint.
Az
én hibám! – hasít belém az
önmarcangoló gondolat. Azonban nem sokáig tudom hibáztatni magam, mert az
Akumák továbbra is velünk szemben gyülekeznek… és ami a legbizarrabb,
kommunikálnak:
- A „jégtűz” jobban éget, mint a valódi tűz –
mondja az Akuma, amelyik a tüzet gyújtotta – ha csak egy kicsit is hozzáérsz,
szétmarja a bőröd.
A karomra nézek, aminek semmi baja – bár ez a
ruhám ujjáról nem mondható el. A bal karomon a könyökömig van meg az anyag, a
jobbon azonban már a vállam is kilátszik.
- Tépjük szét, tépjük szét! – skandálja a
másik dög.
- Nem, nem. A hangommal szétzúzom az agyukat,
az viccesebb lesz – mondja a hanghullámokat kibocsátó Akuma.
- Szerintem az lesz a legviccesebb, ahogy én
foglak titeket szétzúzni – válaszolom vicsorogva.
Az Akumák azonban nem figyelnek rám. Sőt,
egyáltalán nem figyelnek. Azon veszekednek, hogyan nyírjanak ki minket.
Majd kő-papír-ollót kezdenek játszani.
Allen megunja, és közéjük lő, mire
szétugranak.
- Ezt meg mi a francért csináltad?
- Te csaló, nem támadhatsz ránk, ha
kő-papír-ollót játszunk!
Teljesen felháborodtak. Ez nevetséges. Nem
tudom, sírjak vagy nevessek.
- Azt hittétek, megvárom, amíg végeztek? –
kérdezi Allen – Ha lehetőséget látok, akkor lövök!
- Kinyírunk, Ördögűző! – az Akumám dühösen
támadásba lendülnek.
- Most aztán jól felhúztad őket! – kiáltom,
miközben felveszem a pozíciómat az ellentámadáshoz.
A következő pillanatban a dögök megtorpannak,
várnak pár pillanatot, majd elrepülnek.
- Ez meg mi volt? – nézünk egymásra döbbenten
Allennel.
A következő pillanatban baljóslatú gondolatom
támad:
- Nem lehet, hogy Lenalee-t és Melindát…
- Miranda – javít ki Allen.
- Tökmindegy… szóval nem lehet, hogy őket
követik?
Allen arca elkomolyodik:
- Utánuk kéne mennünk.
- Én is így gondoltam – indulok el a kijárat
felé, aztán megállok – amúgy… te tudod, hol lakik Miranda?
Allen nem szól semmit, ezért megfordulok.
Teljesen tanácstalan arccal álldogál mögöttem.
- Fogalmam sincs – válaszolja.
Bosszúsan felsóhajtok:
- Akkor nincs más hátra, meg kell kérdeznünk a
helybelieket. Már amelyik szóba mer állni velünk – nézek végig szakadt ruhámon,
majd elindulok.
Estére aztán csak megtaláltuk Miranda
otthonát, aki azt javasolta, maradjunk nála éjszakára is. Lenalee, amint
meglátott minket, rögtön el akart látni bennünket.
- Engem nem kell, én sértetlen vagyok. Allen
viszont – néztem rá aggódva.
- Nem a te hibát, Ana – válaszolta Allen
mosolyogva, Lenalee pedig munkához látott.
Most éppen a lábán lévő sebet tisztítja ki, én
pedig lelkiismeret-furdalással a szívemben nézem. Közben Allen elmeséli az
Akumákkal való furcsa összecsapásunkat.
- Az Akumák elfutottak? – kérdezi a lány
döbbenten.
- Mintha valaki hívta volna őket – szólalok
meg.
- De azért megnyugtató. Nehezen tudtátok volna
felvenni a harcot velük, elvégre kettes szintűek voltak – jegyzi meg Lenalee.
Nem válaszolok, tudom, hogy igaza van. Túl
gyenge vagyok még.
Timcanpy úgy dönt, ő is segíteni fog, ezért
elkezdi piszkálni Allen sebét, aki erre felkiált.
- Tim, ne csináld! – szólok oda neki, Allen
pedig lefogja a gólemet.
- Az új puskaszerű fegyvered megerőlteti a
testedet, és nem is tudod túl sokáig használni, igaz? – kérdezi Lenalee
Allentől.
- Igen, pedig sokat edzettem – feszíti meg az
izmait Allen, mire halkan kuncogni kezdek.
- Még talán magasabb is lettél – mondja
Lenalee mosolyogva.
- Komolyan? – kérdezi örömmel Allen, mire
kitör belőlünk a nevetés.
- És… Mit csinál Miranda-san? – kérdezi,
miután kinevettük magunkat.
Én is arra fordulok, amerre a nő van: egy
ingaóra előtt ül, és tisztítja, mint valami eszelős.
- Amióta meséltem neki az Akumákról és rólunk,
azóta el se mozdul onnan – válaszolja Lenalee aggódva.
Közelebb lépek hozzá, mert hallom, hogy
valamit motyog, de amikor megértem a szavait, inkább visszamegyek Allenhez:
- Én komolyan nem tudok semmit… ez a város
magától őrült meg… Miért pont én vagyok a célpont? Mit tettem? Nem akarom ezt.
Nem tettem semmit!
- Annyira borús – rázkódik össze Allen is.
- Egész idő alatt ilyen volt – teszi hozzá
Lenalee.
- Mi-Miranda – lép oda hozzá óvatosan Allen.
- Én nem tudok semmit! – kiált fel a nő –
Nincs nektek hatalmas erőtök? Akkor miért nem siettek és segítetek ennek a
városnak?
- Oké – Allen válaszára elhallgat – Segítünk,
de a te segítségedre is szükség lesz, Miranda. Valahogy kapcsolódik hozzád a
város rejtélye. Kérlek! Tudnál nekünk segíteni?
Mire végigmondja, már leguggolt hozzá. Miranda
kisírt szemekkel fordul felé.
- Menjünk vissza holnap reggel – teszi össze a
kezét Allen.
A következő pillanatban azonban a nő teljesen
megmerevedik.
- Mi-Miranda? – néz rá döbbenten Allen.
Feláll, és automatikusan lefekszik aludni.
- Csak így simán elalszol? – kezd el hisztizni
Allen.
Lenalee-val tanácstalanul egymásra nézünk.
- Ez furcsa – mondja Lenalee.
Hirtelen végigfut a hátamon a hideg.
Megfordulok.
- Allen! – kiáltok fel rémülten.
Mindenfelé óralapok vannak elszórva. Különböző
alakú és időpontú órák, középen pedig Miranda ingaórája.
- Mi ez? – kérdezi Lenalee rémülten.
- Talán az óra az? – nézek a többiekre, akik
arcáról őszinte félelmet tudok elolvasni.
A következő pillanatban a mutató megindul,
Allen felkiált:
- Visszafelé jár!
Majd hirtelen mindent elkezd magába szívni. A
különböző alakú lapokat… és minket is.
Lenalee felsikolt, én pedig megragadom az ő és
Allen kezét is. Allen megkapaszkodott valamiben, de nem tudok ránézni, hanem
ezt a jelenést követem figyelemmel.
- A mai nap óráit beszívja az örvény – mondja
Allen.
Ekkor látom, hogy a számlapok eseményeket
játszanak vissza. Miután az óra mindent magába szívott, hét óránál áll meg a
mutatója.
Az ablakon a felkelő nap fénye süt be.
- Reggel van? – nézünk ki döbbenten.
- Mikor kerültem ágyba? – kérdezi a felkelő
Miranda zavartan.
Ránézünk.
Úgy érzem, gyorsan meg kell oldanunk ezt az
ügyet.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a nyolcadik fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, szólj nyugodtan!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése