5. rész: Elszalasztott pillanat

Mikor felébredek, valahol máshol találom magam – mintha egy kórházi ágyon feküdnék. Villámgyorsan felülök, és legnagyobb balszerencsémre Komuival találom szembe magam. Felnyögök és visszadőlök az ágyba.

- Hé, ne aludj vissza! – kiált fel, miközben felpattan.

- Nem fogok, ne aggódjon – válaszolom morcosan – Mi történt?

- Négy napot átaludtál.

- Micsoda!? – felpattanok, azonban megszédülök, és majdnem elesek.

- Ne csináld, a túl sok fekvés miatt a hirtelen mozdulattól szédülni fogsz.

- Köszönöm, már rájöttem – nyögöm, miközben fájó fejemre szorítom kezem. A következő pillanatban aztán megint megugrok:

- És Allen hol van? – kérdezem rémülten.

- Walker-kun küldetésen van Lenalee-val.

Ettől megint fájdalmasan felnyögök – de most nem a testem, hanem a lelkem fáj.

- Tudja, hogy itt vagyok?

- Igen, tájékoztattam erről. Meg is látogatott, én pedig megkérdeztem tőle, előfordult-e már veled máskor is olyan, hogy több napot is alszol, de nemet mondott – bár azt is hozzátette, hogy egy éve láttátok utoljára egymást.

- Nem, nem volt még ilyen korábban, én sem értem, mi történt.

- Ebben az esetben, ha gondolod, el kéne mennünk Hevlaskához, hátha ő tud segíteni – mondja Komui kedvesen.

Halkan felsóhajtok:

- Rendben, menjünk.

Hevlaska óvatosan átvizsgálása után se éreztem jobban magam. A fejem hihetetlenül erősen fáj, hányingerem van, és olyan, mintha szét akarnék robbanni. Végül Hevlaska így szól:

- A szinkronizációd mértéke csökkent három százalékot. Csak ezt tudom magyarázatként felhozni.

- Az hogy lehet? – kérdezi Komui helyettem.

- Valami olyan hatás érte, ami ezt okozta. Testi sérülést nem találtam rajta, így valószínűleg lelki okai vannak.

Összeszorítom a számat, majd lassan tagolva megszólalok:

- Igen, egyetértek.

Miután nem mondok többet, Komui Hevlaskához fordul:

- És mit lehet vele csinálni?

- Meg kell várni, hogy Allen Walker visszatérjen. Az is lehet, hogy a védelmezendő személy hiánya váltotta ki ezt a hatást. Addig pihenjen, és lehetőleg ne használja az Innocence-ét.

Komui felém fordul, én azonban a földet bámulom, mert úgy érzem, bármilyen mozdulatra elhányom magam. Semmi mást nem akarok, csak aludni. Végül lassan lehunyom a szemem, és érzem, ahogy elszáll a testemből az erő.

Újra abban az ágyban térek magamhoz, ahol korábban is voltam. Komui megbízott egy fiatal lányt, akit nem ismerek, hogy gondoskodjon rólam: adott enni- és innivalót, elkísért a mosdóba, felrázta a párnámat, betakargatott. Kedvessége jól esett, megköszöntem neki, bár abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg ki is mondtam a szavakat.

A napok tudatos tudatlanságban teltek el, többen is meglátogattak, próbáltak beszélgetést kezdeményezni velem, de ha akartam is volna velük kommunikálni, nem sikerült. Egyszerűen a testem nem engedelmeskedett nekem.

Komui végül megüzente Allennek, hogy mihamarabb térjen vissza. Két tűz közé került: a küldetés sikere és egy Innocence-használó élete a tét.

Én ebből nem sok mindent vettem észre, egyszerűen végig azért küzdöttem, hogy tudatomnál maradjak. Egy célom volt: újra látni akartam Allent. Ha utoljára, akkor utoljára.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett az ötödik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)

4. rész: A fájdalmas viszontlátás

A szemem pillanatok alatt hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, így rögtön fel tudom mérni a helyzetet. Az első, amit meglátok, egy óriási robot, amely épp maga felé húz egy üvöltöző, fehér hajú fiút. Tekintve, hogy én csak egy fehér hajú fiút ismerek, villámgyorsan levonom a következtetést, hogy az Allen. A robottal szemben, a „liftben” áll egy rakás tudós, a „liftből” pedig egy hosszú, füstölgő ágyúcső áll ki – valószínűleg a korábbi lövöldözés attól származott.

Tekintetem újból Allen felé vándorolt, aki egyik pillanatról a másikra rongybabaként esett össze. A „liften” mozgolódás támad: mindenki Komuira ugrik, így azt a következtetést vonom le, hogy Allen ájulása neki köszönhető. Az egyik tudós még megpróbálja az utolsó pillanatban megmenteni Allent, de sikertelenül jár.

Mindez pár másodperc alatt lezajlott, így képtelen voltam cselekedni, csak tehetetlenül álltam és néztem, ahogy Allen eltűnik a robot gyomrában.

Általában hihetetlenül gyorsan fel tudom mérni a helyzetet, és a legjobb képességeimnek megfelelően cselekszem – most mégis mozdulatlan vagyok, mint egy szobor.

Hirtelen mozgolódás támad a „liftnél”: az ágyúcsőre nézek, amin egy lány áll. A következő pillanatban lábai fényleni kezdenek, rögtön rájövök, hogy most aktiválja az Innocence-ét. A robot is mozgásba lendül: megragadja az ágyúcsövet, minden bizonnyal a lányra pályázik. A „lift” a monstrummal együtt megdől, majd ereszkedni kezd. Az emberek kétségbeesetten kiabálnak, én azonban nem teszek semmit: dühös vagyok Komuira, hogy létrehozta ezt a szörnyeteget, és magamra is, mert képtelen vagyok cselekedni.

Talán vissza is fordulhatnék – nem tudnák meg, hogy itt jártam. Mégis maradok, kíváncsi vagyok a lány Innocence-ére, illetve azt is tudni akarom, Allen jól van-e.

A lány pár szökkenéssel, ugrással és rúgással elintézi a behemótot, mire elismerően hümmögök. Távolról nem látom biztosan, hogy a lába vagy a cipője a fegyvere, de azt én is megállapítom, hogy kifejezetten ügyes. A tudósok felszabadultan kiabálnak:

- Ez az, Lenalee!

- Elkaptad!

- Nagyon menő!

Szóval Lenalee a neve – gondolom, és fejben hozzáírom azok listájához, akiknek nevét érdemes megjegyeznem.

Eddig nem sok ember érdemelte ki, hogy vettem a fáradságot, és megjegyeztem a nevét, szóval büszke lehet magára a lány.

Már csak egy utolsó rúgás kell, hogy véglegesen elpusztítsa a robotot. Mindenki egyöntetűen ezt skandálja:

- Pusztítsd el! Pusztítsd el! Pusztítsd el!

Azonban Komui a gépe elé áll, hogy megvédje, így a lány megáll egy pillanatra.

- Várj, Lenalee! – kiáltja.

A szemeimet forgatom. Amennyire ki nem állhatom ezt az embert, én képes lennék a robotjával együtt lerúgni a mélybe.

- Komurin nem gonosz! – kezdi kétségbeesetten Komui a magyarázkodást – A kávé a hibás!

Micsoda feltételezés! Nevetni támadna kedvem ezen az ostoba magyarázaton.

- Ne a játékost, hanem a játékot utáld! Ne Komurint utáld, hanem a kávét, Lenalee!

Ezen az eszmefuttatáson aztán végképp nem bírom tovább, halkan felkuncogok. Akkor inkább a feltalálót kéne megbüntetni, nem, Komui felügyelő? Elvégre neki kellett volna kiküszöbölnie, hogy a robot ne legyen képes kávét inni.

Lenalee következő szava azonban teljesen meglep:

- Bátyó…

Ennek az őrültnek van húga? Ezzel az egy szóval a lány olyannyira antipatikussá válik számomra, hogy még az se javít a helyzetén, hogy a következő pillanatban robotostul lerúgja a bátyját a mélybe.

Én inkább úgy döntök, lelépek, mielőtt észrevennének – bár szívem szerint Allenhez rohannék, átölelném, és elvinném messzire, egyelőre beérem annyival, hogy látom: épségben van. Hátrálok pár lépést, majd amikor már úgy gondolom, a többiek nem látnak, megfordulok, és eltűnök.

Mivel a tombolás az „otthonban” volt, úgy döntök, inkább a könyvtárban éjszakázom – nem áll szándékomban segíteni a többieknek helyrehozni a dolgokat. Örüljenek, hogy itt vagyok, és megvédem őket. Elfojtom lelkiismeretemet, ami azt akarja hangoztatni, hogy eddig semmit se csináltam az érdekükben, és inkább a plafon bámulásának művészetébe kezdek bele. Képtelen vagyok arra, hogy olvassak, helyette azon gondolkodom, miért mentem el a helyszínről, mikor minden okom meglett volna arra, hogy odamenjek Allenhez. Miért éreztem magam feszélyezve? Valamiért Lenalee is bosszant. Bár eddig nem láttam közelről, de azt én is meg tudtam állapítani, hogy nagyon csinos és szép lány. Ezzel szemben itt vagyok én, aki még az átlagosnál is átlagosabb: vállig érő, barna haj, barna szem, átlagos arc, átlagos testalkat. Csalódottan felsóhajtok. Miért foglalkozom ilyen dolgokkal? Végül lehunyom a szemem, és alvásra kényszerítem magam.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a negyedik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)

3. rész: A támadás

Napok teltek el, én pedig a hely felfedezésén és olvasáson kívül semmit se csináltam. Komui próbált rávenni arra, hogy hallgassak meg egy kiselőadást az Érzőkről, de nem éltem a lehetőséggel, kijelentettem, hogy én csak azért élek, hogy Allent megvédjem, az, hogy ki vagyok, cseppet se érdekel. 20 év alatt már kiismertem a testemet és az erőmet, ez a tudás bőven elég. De mivel éreztem, hogy talán kicsit túlságosan is goromba voltam, még hozzátettem, hogyha meggondolnám magamat, szólok.

Megegyeztünk, hogy mindenhova Allennel megyek, illetve engedelmeskedek neki. Utóbbi egyértelmű volt, főleg a kiképzésem után, ahol teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy az engedetlenségem halált hozhat a fejemre. Nem az én halálomat – engem egyvalami tud megölni: a saját Innocence-em, hanem Allen halála. Így hát fejet hajtok minden nálam nagyobb akarat előtt, megvédem Allent, a fegyvere leszek.

Elmosolyodok a gondolatra, amikor elképzelem, hogy ezt előadom neki. Biztos vagyok benne, hogy az első reakciója az lesz, hogy zavartan közbevág:

- Nekem nem fegyverként, hanem társként van rád szükségem!

Erre aztán meghatottan megöleljük egymást, fejünk felett átível egy szivárvány, és mindenki elhúzhat a pokolba.

Azt mondták, Allen hamarosan visszatér, mert végeztek a küldetéssel, már csak a visszaút van hátra. Az emberek egy üdvözlőpartit terveznek neki is, ugyanis anélkül küldték el, hogy megtartották volna ezt. Hogy meg fog lepődni, amikor meglát engem is az üdvözlők között!

Vajon mennyit változott az alatt az év alatt, amíg nem láttam?

Már órák óta egy unalmas tanulmányt olvasok az Innocence-ről, mikor hangzavarra leszek figyelmes. Először nem foglalkozom a dologgal, – biztos megint Komui bütyköl valamit – de amikor emberek kétségbeesett ordítása hallatszik, felpattanok.

Mi az ördög folyik itt? – kérdezem magamban, miközben a könyvtárszoba ajtaja felé veszem az irányt. A dilis doki azt mondta, ma ér vissza Allen, így amikor először megütötték a hangok a fülemet, azt hittem, az ő érkezése kavart egy kis felfordulást, de a sikítozás alapján nem ez történt.

Egy lehetőségre tudok gondolni: megtámadták a Fekete Rendet.

Mire kiérek, a zajok elhalkultak. Megállok és fülelek, hátha hallok valamit, ami alapján be tudom tájolni, hogy merre kell mennem.

Alattam! – lehajolok, fülemet a földhöz nyomom. Igen, pár szinttel alólam jönnek a hangok.

Fejemben előhívom a bázis térképét, hogy rájöjjek, pontosan hol vannak a támadók.

- A Tudományos Részleg! – suttogom döbbenten, amikor rájövök.

Gyorsan átgondolom, hogyan tudnék a leggyorsabban oda kerülni, pillanatok alatt megtervezem az utamat, és már indulok is.

Az érzékeim teljesen kiélesednek, miközben a célom felé haladok.

A részleghez érve aztán hatalmas pusztítás tárul a szemem elé. Mintha egy óriási gép rombolt volna. Ember azonban egy szál se – ez megnyugtatott. Ezek szerint senki sem halt meg.

- Hahó! – kiáltok bele a csendbe.

Semmi válasz.

- Haaahóóóó! – mivel Komuin kívül nem ismerem senki nevét, ezért nem tudok mást kiabálni. Szólíthatnám a tudóst is, csak az ő egészségi állapota érdekel jelenleg a legkevésbé.

- Ki van ott? – hallom egyszer csak a hátam mögül.

Megfordulok, és belehunyorgok a félhomályba – egy alak áll az ajtóban. Fehér köpenyéből ítélve egy tudós lehet, tehát nem ellenség.

- Anastasia Cross vagyok. Mi történt?

- Ördögűző vagy? – kérdezi a férfi, figyelembe se véve kérdésemet.

- Igen – válaszolom gyanakvó hanggal.

- Akkor menekülj, mielőtt megtalál Komurin! – kiáltja, majd beljebb lép – Gyere, most mentjük ki a többieket is.

- Ki az a Komurin? – kérdezem zavartan.

A tudós, akit nem ismerek, megragadja a karomat, és elvezet.

- Komui-san tervezte, egy robot, akinek az eredeti feladata a munkánk segítése lett volna. De kávét ivott és elromlott, erre elkezdett tombolni, és minden ördögűzőn operációkat akar végrehajtani!

- Mert Komui nem ezt csinálja? – kérdezem zavartan.

- De ez egy hatalmas, megállíthatatlan robot! Most pedig már azt se tudjuk, hol van.

Kirántom a kezem a szorításából, majd megállok.

- Ebben az esetben megyek és megkeresem, majd elpusztítom. Nem szükséges féltenie, az a robot egy karcolást sem fog tudni ejteni rajtam.

- De… - a tudós tiltakozásba akar kezdeni, én azonban félbeszakítom.

- Inkább menjen, és figyelmeztesse a többi ördögűzőt! – intettem neki, majd futásnak eredtem.

Mikor halló- és látótávolságon kívülre kerülök, megállok. Fülelni kezdek, próbálom kitalálni, merre lehet a robot. Nemcsak azért akarom elpusztítani, hogy megmentsem a többieket, hanem elsősorban az a szándékom, hogy ezzel Komuinak okozzak kellemetlenséget. Amikor végre meghallom a hangját, futásnak eredek. A következő pillanatban lövéseket hallok az „otthon” felől.

- Édes Istenem, mi jön még? – teszem fel a költői kérdést a szememet forgatva.

Amikor végre a szemem elé tárul a látvány, a szívem is megáll egy pillanatra.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a harmadik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)

2. rész: Az üdvözlő ünnepség

Miután kipakoltam Allen szobájában – percekig vitatkoztam Komuival azon, hogy Allen szobájában akarok lakni én is – úgy döntök, szétnézek egy kicsit. A szoba sötét és sivár, semmi kedvem nincs itt maradni. Így hát, egy ronggyá olvasott könyv társaságában indulok felderíteni a terepet.

Imádok olvasni, ki nem hagynék egy percet sem, amit olvasással tölthetek. Mivel szinte semmi szükségem sincs ételre vagy alvásra – a folyadékbevitel megtagadása már nehezebb volna, így innom muszáj -, unalmas óráimat könyvek társaságában töltöm. A másik ok, hogy olvasok, pedig az, hogy nincs itt Allen.

Úgyhogy, Anna Kareninával a kezemben elindultam egy csendes sarkot keresni.

Szinte azonnal megzavar egy gyerek a Kutatási Részlegről. Nálam alacsonyabb, szemüveges, barna hajú, és fehér köpenyt visel – elsőre ezek tűnnek fel rajta, mivel rohadtul nem érdekel a jelenléte.

- E-elnézést, Anastasia-san… - kezdi zavartan.

A szemeimet forgatom válaszul, ezzel még jobban elbizonytalanítva. Remélem, egy „tudós” szívatása miatt nem kapok ki Crosstól.

- Most ne gyere enni – kezdi újból – mert felfordulás van a konyhában. Remélem, nem baj…

- Semmi gond, amúgy se szoktam enni – válaszolom nyugodtan.

Csak egy nyomorult könyvet akarok elolvasni, ennyi az egész.

- Ó, az jó. De talán két óra múlva már jöhetsz.

- Nincs szükségem rá – vonom össze a szemöldökömet. Oké, mi van a konyhában?

- De, de! Két óra múlva muszáj jönnöd! – mondja a fickó.

Kezd felbosszantani…

- És mégis miért? – kérdezem.

Lassan leesik neki, hogy már az agyamra megy.

- Öööö… könyörgöm! – teszi össze két kezét, és lehajtja a fejét.

Mi a franc? Percekkel ezelőtt nem akarta, hogy lemenjek, most könyörög, hogy mégis?

- Jó, csak hagyj már békén – morgom.

Meghatódottan néz rám.

- Tényleg? Köszönöm! – hajol meg előttem.

Oké, ez a hely percről percre egyre morbidabb.

ALLEN, HOL A PICSÁBAN VAGY? – ordítom gondolatban.

Nem szokásom káromkodni, de úgy látszik, ezt a tulajdonságomat lassan felrúgom. Főleg, ha több időt töltök ezen a helyen.

Két óra tíz perc múlva aztán lassan elindulok az étkezőbe.

Nem sietek, pedig kíváncsi vagyok, hogy mire készültek ilyen buzgón a többiek. Igazából legjobban attól tartok, hogy nekem szerveztek valami hülyeséget. Kedves dolog, de utálom a felhajtásokat, főleg, ha azok körülöttem történnek.

Így hát szépen, lassan lépkedek, próbálom húzni az időt. Végül is, nem nagy probléma, ha kések, ráfoghatom, hogy eltévedtem. Csak én még soha nem tévedtem el. Vagyis de, de az Allen meg Cross hibája volt. Természetesen, mivel ők a hímnemet képviselik, rosszul esik nekik, ha egy nő jobban tájékozódik náluk.

Végül csak megérkezem az étkezőbe, ahol egy hatalmas, WELCOME, ANASTASIA CROSS! felirat virít, és az ebédlőben szerte-széjjel emberek vannak. A megjelent személyek közül kettőt ismerek: Komuit, meg a srácot, aki korábban próbált visszatartani az étkezőtől.

Ahogy belépek, felemelik a poharukat, és felkiáltanak:

- Üdv közöttünk, Anastasia!

Sajnos, Érzőként egy átlagembernél is érzékenyebb vagyok – erre már az évek során rájöttem – alig bírom visszafogni az örömkönnyeimet.

Miért ilyen kedvesek velem? Egyáltalán nem ismernek, ráadásul eddig nem voltam az a tipikus kedves-és-aranyos-kislány.

Egy valakit hiányolok a tömegből: Allent.

A gondolatra elszomorodom. Olyan rég láttam.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a második fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)

1. rész: Megérkezés

A Fekete Rend. Allen új otthona. Az én új otthonom.

Megérkezésem után pár perccel egy bizonyos Komui felügyelőhöz visznek. A szobában nagyobb rendetlenség van, mint Cross tábornoknál. Ez pedig nagy szó, tekintve, hogy a tábornok – akinek mellesleg a keresztneve a vezetéknevemmel egyezik meg – már rég belefulladt volna a koszba, ha én és Allen nem lettünk volna. Bár ő annyira örült a jelenlétünknek, mint mi az övének.

Komui felügyelő végigmér, majd a következő kérdést szegezi nekem:

- Milyen Innocence-ed van?

Üdvözlöm, örülök a találkozásnak, engem Anastasia Crossnak hívnak. Hogy érzi ma magát?

- Maga olyanról bizonyára még soha nem hallott – felelem egy kicsit nagyképűen.

A felügyelő felvonja a szemöldökét.

- Az Innocence – kezdem végül, mivel Cross megfenyegetett, ha egy rossz szót is hall rólam, megyek vissza hozzá – az ereimben vagy az idegeimben fut. Azt eddig még nem sikerült kideríteni, hogy pontosan hol, mivel megsebezni se tudott még soha senki.

Komui meglepettnek tűnik, majd így szól:

- Ebben az esetben… szeretnék az első lenni – majd szadista mosoly fut végig az arcán.

- Sok sikert hozzá – felé nyújtom a kezem.

Szívem szerint azon nyomban fegyvert képeznék a karomból, amint hozzám ér, de végül úgy döntök, ezzel a lépéssel csak Cross tábornokot látnám viszont, így lemondok a tervről.

Komui gyengéden megfogja a kinyújtott kezemet, majd hosszú folyosókon vezet végig. Átlagember, átlagos memóriával egy pillanat alatt eltévedne, csakhogy én nem vagyok átlagos.

Ezek az őrültek körülöttem ördögűzőnek hívnak, aki a seggüket menti és Akumák ellen harcol, hogy megmentse az emberiséget. Ezzel szemben viszont engem rohadtul nem érdekel az emberiség. Szinte kivétel nélkül megölném az összes embert. Egyet kivéve. Egy 15 éves fiút, Allen Walkert.

Allen számomra a család, a társ. Nem tudom, hány éve ismerem már. Vele nőttem fel, ő mutatta meg, hogy – a „fajtám” kivételes tagjaként – vannak érzéseim. Ezeket az érzéseket csak neki mutatom meg. A többi ember számára olyan vagyok, mint a „fajtám” – aminek még neve sincs, olyan kevés „lény” képezi – többi tagja: érzések nélküli, üres szívű szörnyeteg, egy fegyver.

Komui éppen egy fúróval készül megtámadni a karomat, természetesen sikertelenül.

- Vond vissza az Innocence-edet! – mondja.

- Sajnálom, de ez lehetetlen. A véremben van, nem tudok vele mit kezdeni.

- Így én se tudok veled mit kezdeni! Muszáj kiderítenem, hogy mi vagy.

Felsóhajtok, próbálom elengedni magam, parancsot adok az Innocence-nek, hogy szívódjon fel. Semmi. Én megpróbáltam.

Miután tönkrement a fúró, és Komui kihisztizte magát emiatt, úgy dönt, inkább máskor próbál feldarabolni.

Ezután azt mondja, hogy valami Hevlaskához akar elvinni, hogy megnézzék, mennyire vagyok kompatibilis az Innocence-emmel.

- Ha nem lennék maximálisan az, akkor nekem már annyi lenne – jegyzem meg enyhe gúnnyal a hangomban.

- Ettől függetlenül mindenképpen át kell vizsgálnunk, és megnéznünk, milyen típusú anti-akuma fegyvered van. Parazitára tippelnék, de ilyet még nem láttam – válaszolja nyugodtan Komui.

Megvonom a vállamat, és követem.

Az Európai Központ nagyobb, mint valaha gondoltam. Több részből tevődik össze, Komui pedig gyorsan bemutatja a leglényegesebbeket: a labort, az étkezőt, az edzőtermet, és az „otthonnak” keresztelt lakórészt. Az „otthon” kör alakban épült fel, szélen voltak a szobák (természetesen mind egyforma, így az olyan tájékozódásban bődületesen rossz személyek, mint Allen, két perc alatt eltévedhetnek), középen pedig semmi. A semmit és a folyosót, ahol megyünk, korlát választja el. Felállok a korlátra, hogy letekintsek, de olyan mélységgel nézek szembe, amibe beleszédülök.

- Lemegyünk – jelenti be Komui, és feltolja a szemüvegét az orrán.

Ezen azonnal felhúzom magam.

- Már nem azért, de éppen most értünk fel.

Komui nem válaszol, csak valami furcsa szerkezethez vezet, ami konkrétan a semmiben lebeg.

- Szállj be! – parancsolja.

- Azt már nem. Szálljon be maga – válaszolom.

Komui nagyot sóhajt, majd rámászik arra a valamire, amit „liftnek” kereszteltem el. Kinyújtja a kezét, és maga mellé segít.

A talpunk alatt hirtelen megmozdul a föld, és elindulunk lefelé.

Ez a hely egyre morbidabb – állapítom meg.

Nemsokára megérkezünk egy sötét helyre, mélyen a föld alá. Felvillan néhány lámpa, és a feketeségből öt szék válik ki, amiben emberek ülnek.

Kérdő pillantásomra Komui így szól:

- Ők a főnökeink.

A semmiből aztán lassan alakot formál egy lény. Nem tudom mihez hasonlítani, olyasmi, mint valami sárkány-kígyó-ember keverék, és a legijesztőbb, hogy beszél.

- Üdvözöllek, Anastasia Cross. Kérlek, ne félj tőlem! – szólal meg.

Végigfut a hátamon a hideg.

- Ő itt Hevlaska – mutatja be Komui.

- Örvendek a találkozásnak – motyogom. Amúgy nem.

Csak minél hamarabb túl akarok lenni ezen, aztán végre látni akarom Allent. Egy éve láttam utoljára, mielőtt Cross elküldött valami kiképzőközpontban, hogy az ott lévők megtanítsák, hogyan használjam az erőmet, és hogy felnyissák a szememet: én csak egy egyszerű szolga vagyok. Az a feladatom, hogy egy bizonyos Ördögűzőt védelmezzek. Pár nappal ezelőttig azt hittem, hogy ez a személy Cross tábornok. De ő maga világosított fel, hogy nekem Allent kell védelmeznem, így a fiú után küldött, ő maga pedig lelépett valahova.

Most pedig itt állok, kísérleti patkányként, egy valami előtt, egy elmebeteg tudós oldalán, Allenről pedig semmit sem tudok.

Hevlaska gyengéden megfog a derekamnál fogva, majd felemel.

A testéből csápok nyúlnak ki, amik bekúsznak a bőröm alá. Idegesítő és idegen érzés, de nem szólok egy szót sem. Az ellenkezés mit sem ér – ezt megtanultam már Cross tábornoktól és a kiképzőközpontban is.

Ezután Hevlaska a homlokát – legalábbis gondolom, hogy az – az enyémhez érinti.

- A szinkronizáció mértéke maximum… 100 százalék. De mit is várhatnánk egy Érzőtől? – jelenti ki aztán Hevlaska azon a földöntúli hangon.

Komuinak láthatóan leesik az álla, az emberek a székekben mormognak.

Hevlaska gyengéden visszahelyez a földre.

- Mi az az Érző? – kérdezem.

- Te különleges erővel bírsz. A tested bármely területén képes vagy aktiválni az Innocence-edet. Ezért hívnak benneteket Fegyvernek. A hozzád hasonló emberek sok ideig élnek, mivel az Innocence megvédi őket. Hány éves vagy?

- Húsz éve születtem meg, de tizenhat éves korom óta nem változtam.

- Akkor még jó pár évig élhetsz. Azonban a Fegyvereknek nincsenek érzéseik. Neked vannak, nem igaz?

- De – motyogom. Kezd személyessé válni ez a beszélgetés.

- Az olyan Fegyvereket, akiknek vannak érzéseik, Érzőknek nevezzük…

- Elnézést, hogy közbevágok, de most már mehetnék? Máskor nyugodtan kiokíthatnak, hogy mi vagyok, de jelenleg ez nekem túl sok – szólalok meg.

Fegyverek? Érzők? Miért nem hallottam ezekről korábban?

- Persze, menjünk – mondja az első döbbenete után Komui.

Mikor visszatérünk az otthonba, így szólok:

- Most már végre találkozhatok Allennel?

- Az a jelenlegi helyzetben nem fog sikerülni. Walker-kun küldetésen van.

- És ezt még csak most mondja?

Komui felügyelő elvigyorodik. Ez az ember rosszabb, mint Cross!

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett az első fejezet! 

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj:)