3. rész: A támadás

Napok teltek el, én pedig a hely felfedezésén és olvasáson kívül semmit se csináltam. Komui próbált rávenni arra, hogy hallgassak meg egy kiselőadást az Érzőkről, de nem éltem a lehetőséggel, kijelentettem, hogy én csak azért élek, hogy Allent megvédjem, az, hogy ki vagyok, cseppet se érdekel. 20 év alatt már kiismertem a testemet és az erőmet, ez a tudás bőven elég. De mivel éreztem, hogy talán kicsit túlságosan is goromba voltam, még hozzátettem, hogyha meggondolnám magamat, szólok.

Megegyeztünk, hogy mindenhova Allennel megyek, illetve engedelmeskedek neki. Utóbbi egyértelmű volt, főleg a kiképzésem után, ahol teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy az engedetlenségem halált hozhat a fejemre. Nem az én halálomat – engem egyvalami tud megölni: a saját Innocence-em, hanem Allen halála. Így hát fejet hajtok minden nálam nagyobb akarat előtt, megvédem Allent, a fegyvere leszek.

Elmosolyodok a gondolatra, amikor elképzelem, hogy ezt előadom neki. Biztos vagyok benne, hogy az első reakciója az lesz, hogy zavartan közbevág:

- Nekem nem fegyverként, hanem társként van rád szükségem!

Erre aztán meghatottan megöleljük egymást, fejünk felett átível egy szivárvány, és mindenki elhúzhat a pokolba.

Azt mondták, Allen hamarosan visszatér, mert végeztek a küldetéssel, már csak a visszaút van hátra. Az emberek egy üdvözlőpartit terveznek neki is, ugyanis anélkül küldték el, hogy megtartották volna ezt. Hogy meg fog lepődni, amikor meglát engem is az üdvözlők között!

Vajon mennyit változott az alatt az év alatt, amíg nem láttam?

Már órák óta egy unalmas tanulmányt olvasok az Innocence-ről, mikor hangzavarra leszek figyelmes. Először nem foglalkozom a dologgal, – biztos megint Komui bütyköl valamit – de amikor emberek kétségbeesett ordítása hallatszik, felpattanok.

Mi az ördög folyik itt? – kérdezem magamban, miközben a könyvtárszoba ajtaja felé veszem az irányt. A dilis doki azt mondta, ma ér vissza Allen, így amikor először megütötték a hangok a fülemet, azt hittem, az ő érkezése kavart egy kis felfordulást, de a sikítozás alapján nem ez történt.

Egy lehetőségre tudok gondolni: megtámadták a Fekete Rendet.

Mire kiérek, a zajok elhalkultak. Megállok és fülelek, hátha hallok valamit, ami alapján be tudom tájolni, hogy merre kell mennem.

Alattam! – lehajolok, fülemet a földhöz nyomom. Igen, pár szinttel alólam jönnek a hangok.

Fejemben előhívom a bázis térképét, hogy rájöjjek, pontosan hol vannak a támadók.

- A Tudományos Részleg! – suttogom döbbenten, amikor rájövök.

Gyorsan átgondolom, hogyan tudnék a leggyorsabban oda kerülni, pillanatok alatt megtervezem az utamat, és már indulok is.

Az érzékeim teljesen kiélesednek, miközben a célom felé haladok.

A részleghez érve aztán hatalmas pusztítás tárul a szemem elé. Mintha egy óriási gép rombolt volna. Ember azonban egy szál se – ez megnyugtatott. Ezek szerint senki sem halt meg.

- Hahó! – kiáltok bele a csendbe.

Semmi válasz.

- Haaahóóóó! – mivel Komuin kívül nem ismerem senki nevét, ezért nem tudok mást kiabálni. Szólíthatnám a tudóst is, csak az ő egészségi állapota érdekel jelenleg a legkevésbé.

- Ki van ott? – hallom egyszer csak a hátam mögül.

Megfordulok, és belehunyorgok a félhomályba – egy alak áll az ajtóban. Fehér köpenyéből ítélve egy tudós lehet, tehát nem ellenség.

- Anastasia Cross vagyok. Mi történt?

- Ördögűző vagy? – kérdezi a férfi, figyelembe se véve kérdésemet.

- Igen – válaszolom gyanakvó hanggal.

- Akkor menekülj, mielőtt megtalál Komurin! – kiáltja, majd beljebb lép – Gyere, most mentjük ki a többieket is.

- Ki az a Komurin? – kérdezem zavartan.

A tudós, akit nem ismerek, megragadja a karomat, és elvezet.

- Komui-san tervezte, egy robot, akinek az eredeti feladata a munkánk segítése lett volna. De kávét ivott és elromlott, erre elkezdett tombolni, és minden ördögűzőn operációkat akar végrehajtani!

- Mert Komui nem ezt csinálja? – kérdezem zavartan.

- De ez egy hatalmas, megállíthatatlan robot! Most pedig már azt se tudjuk, hol van.

Kirántom a kezem a szorításából, majd megállok.

- Ebben az esetben megyek és megkeresem, majd elpusztítom. Nem szükséges féltenie, az a robot egy karcolást sem fog tudni ejteni rajtam.

- De… - a tudós tiltakozásba akar kezdeni, én azonban félbeszakítom.

- Inkább menjen, és figyelmeztesse a többi ördögűzőt! – intettem neki, majd futásnak eredtem.

Mikor halló- és látótávolságon kívülre kerülök, megállok. Fülelni kezdek, próbálom kitalálni, merre lehet a robot. Nemcsak azért akarom elpusztítani, hogy megmentsem a többieket, hanem elsősorban az a szándékom, hogy ezzel Komuinak okozzak kellemetlenséget. Amikor végre meghallom a hangját, futásnak eredek. A következő pillanatban lövéseket hallok az „otthon” felől.

- Édes Istenem, mi jön még? – teszem fel a költői kérdést a szememet forgatva.

Amikor végre a szemem elé tárul a látvány, a szívem is megáll egy pillanatra.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a harmadik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)