Miután kipakoltam Allen szobájában – percekig
vitatkoztam Komuival azon, hogy Allen szobájában akarok lakni én is – úgy
döntök, szétnézek egy kicsit. A szoba sötét és sivár, semmi kedvem nincs itt
maradni. Így hát, egy ronggyá olvasott könyv társaságában indulok felderíteni a
terepet.
Imádok olvasni, ki nem hagynék egy percet sem,
amit olvasással tölthetek. Mivel szinte semmi szükségem sincs ételre vagy
alvásra – a folyadékbevitel megtagadása már nehezebb volna, így innom muszáj -,
unalmas óráimat könyvek társaságában töltöm. A másik ok, hogy olvasok, pedig
az, hogy nincs itt Allen.
Úgyhogy, Anna Kareninával a kezemben elindultam
egy csendes sarkot keresni.
Szinte azonnal megzavar egy gyerek a Kutatási
Részlegről. Nálam alacsonyabb, szemüveges, barna hajú, és fehér köpenyt visel –
elsőre ezek tűnnek fel rajta, mivel rohadtul nem érdekel a jelenléte.
- E-elnézést, Anastasia-san… - kezdi zavartan.
A szemeimet forgatom válaszul, ezzel még jobban
elbizonytalanítva. Remélem, egy „tudós” szívatása miatt nem kapok ki Crosstól.
- Most ne gyere enni – kezdi újból – mert
felfordulás van a konyhában. Remélem, nem baj…
- Semmi gond, amúgy se szoktam enni – válaszolom
nyugodtan.
Csak egy nyomorult könyvet akarok elolvasni,
ennyi az egész.
- Ó, az jó. De talán két óra múlva már jöhetsz.
- Nincs szükségem rá – vonom össze a
szemöldökömet. Oké, mi van a konyhában?
- De, de! Két óra múlva muszáj jönnöd! – mondja a
fickó.
Kezd felbosszantani…
- És mégis miért? – kérdezem.
Lassan leesik neki, hogy már az agyamra megy.
- Öööö… könyörgöm! – teszi össze két kezét, és
lehajtja a fejét.
Mi a franc? Percekkel ezelőtt nem akarta, hogy
lemenjek, most könyörög, hogy mégis?
- Jó, csak hagyj már békén – morgom.
Meghatódottan néz rám.
- Tényleg? Köszönöm! – hajol meg előttem.
Oké, ez a hely percről percre egyre morbidabb.
ALLEN,
HOL A PICSÁBAN VAGY? – ordítom
gondolatban.
Nem szokásom káromkodni, de úgy látszik, ezt a
tulajdonságomat lassan felrúgom. Főleg, ha több időt töltök ezen a helyen.
Két óra tíz perc múlva aztán lassan elindulok az
étkezőbe.
Nem sietek, pedig kíváncsi vagyok, hogy mire
készültek ilyen buzgón a többiek. Igazából legjobban attól tartok, hogy nekem
szerveztek valami hülyeséget. Kedves dolog, de utálom a felhajtásokat, főleg,
ha azok körülöttem történnek.
Így hát szépen, lassan lépkedek, próbálom húzni
az időt. Végül is, nem nagy probléma, ha kések, ráfoghatom, hogy eltévedtem.
Csak én még soha nem tévedtem el. Vagyis de, de az Allen meg Cross hibája volt.
Természetesen, mivel ők a hímnemet képviselik, rosszul esik nekik, ha egy nő
jobban tájékozódik náluk.
Végül csak megérkezem az étkezőbe, ahol egy
hatalmas, WELCOME, ANASTASIA CROSS! felirat virít, és az ebédlőben szerte-széjjel
emberek vannak. A megjelent személyek közül kettőt ismerek: Komuit, meg a
srácot, aki korábban próbált visszatartani az étkezőtől.
Ahogy belépek, felemelik a poharukat, és
felkiáltanak:
-
Üdv közöttünk, Anastasia!
Sajnos, Érzőként egy átlagembernél is
érzékenyebb vagyok – erre már az évek során rájöttem – alig bírom visszafogni
az örömkönnyeimet.
Miért ilyen kedvesek velem? Egyáltalán
nem ismernek, ráadásul eddig nem voltam az a tipikus kedves-és-aranyos-kislány.
Egy valakit hiányolok a tömegből:
Allent.
A gondolatra elszomorodom. Olyan rég
láttam.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a második fejezet!
Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése