1. rész: Megérkezés

A Fekete Rend. Allen új otthona. Az én új otthonom.

Megérkezésem után pár perccel egy bizonyos Komui felügyelőhöz visznek. A szobában nagyobb rendetlenség van, mint Cross tábornoknál. Ez pedig nagy szó, tekintve, hogy a tábornok – akinek mellesleg a keresztneve a vezetéknevemmel egyezik meg – már rég belefulladt volna a koszba, ha én és Allen nem lettünk volna. Bár ő annyira örült a jelenlétünknek, mint mi az övének.

Komui felügyelő végigmér, majd a következő kérdést szegezi nekem:

- Milyen Innocence-ed van?

Üdvözlöm, örülök a találkozásnak, engem Anastasia Crossnak hívnak. Hogy érzi ma magát?

- Maga olyanról bizonyára még soha nem hallott – felelem egy kicsit nagyképűen.

A felügyelő felvonja a szemöldökét.

- Az Innocence – kezdem végül, mivel Cross megfenyegetett, ha egy rossz szót is hall rólam, megyek vissza hozzá – az ereimben vagy az idegeimben fut. Azt eddig még nem sikerült kideríteni, hogy pontosan hol, mivel megsebezni se tudott még soha senki.

Komui meglepettnek tűnik, majd így szól:

- Ebben az esetben… szeretnék az első lenni – majd szadista mosoly fut végig az arcán.

- Sok sikert hozzá – felé nyújtom a kezem.

Szívem szerint azon nyomban fegyvert képeznék a karomból, amint hozzám ér, de végül úgy döntök, ezzel a lépéssel csak Cross tábornokot látnám viszont, így lemondok a tervről.

Komui gyengéden megfogja a kinyújtott kezemet, majd hosszú folyosókon vezet végig. Átlagember, átlagos memóriával egy pillanat alatt eltévedne, csakhogy én nem vagyok átlagos.

Ezek az őrültek körülöttem ördögűzőnek hívnak, aki a seggüket menti és Akumák ellen harcol, hogy megmentse az emberiséget. Ezzel szemben viszont engem rohadtul nem érdekel az emberiség. Szinte kivétel nélkül megölném az összes embert. Egyet kivéve. Egy 15 éves fiút, Allen Walkert.

Allen számomra a család, a társ. Nem tudom, hány éve ismerem már. Vele nőttem fel, ő mutatta meg, hogy – a „fajtám” kivételes tagjaként – vannak érzéseim. Ezeket az érzéseket csak neki mutatom meg. A többi ember számára olyan vagyok, mint a „fajtám” – aminek még neve sincs, olyan kevés „lény” képezi – többi tagja: érzések nélküli, üres szívű szörnyeteg, egy fegyver.

Komui éppen egy fúróval készül megtámadni a karomat, természetesen sikertelenül.

- Vond vissza az Innocence-edet! – mondja.

- Sajnálom, de ez lehetetlen. A véremben van, nem tudok vele mit kezdeni.

- Így én se tudok veled mit kezdeni! Muszáj kiderítenem, hogy mi vagy.

Felsóhajtok, próbálom elengedni magam, parancsot adok az Innocence-nek, hogy szívódjon fel. Semmi. Én megpróbáltam.

Miután tönkrement a fúró, és Komui kihisztizte magát emiatt, úgy dönt, inkább máskor próbál feldarabolni.

Ezután azt mondja, hogy valami Hevlaskához akar elvinni, hogy megnézzék, mennyire vagyok kompatibilis az Innocence-emmel.

- Ha nem lennék maximálisan az, akkor nekem már annyi lenne – jegyzem meg enyhe gúnnyal a hangomban.

- Ettől függetlenül mindenképpen át kell vizsgálnunk, és megnéznünk, milyen típusú anti-akuma fegyvered van. Parazitára tippelnék, de ilyet még nem láttam – válaszolja nyugodtan Komui.

Megvonom a vállamat, és követem.

Az Európai Központ nagyobb, mint valaha gondoltam. Több részből tevődik össze, Komui pedig gyorsan bemutatja a leglényegesebbeket: a labort, az étkezőt, az edzőtermet, és az „otthonnak” keresztelt lakórészt. Az „otthon” kör alakban épült fel, szélen voltak a szobák (természetesen mind egyforma, így az olyan tájékozódásban bődületesen rossz személyek, mint Allen, két perc alatt eltévedhetnek), középen pedig semmi. A semmit és a folyosót, ahol megyünk, korlát választja el. Felállok a korlátra, hogy letekintsek, de olyan mélységgel nézek szembe, amibe beleszédülök.

- Lemegyünk – jelenti be Komui, és feltolja a szemüvegét az orrán.

Ezen azonnal felhúzom magam.

- Már nem azért, de éppen most értünk fel.

Komui nem válaszol, csak valami furcsa szerkezethez vezet, ami konkrétan a semmiben lebeg.

- Szállj be! – parancsolja.

- Azt már nem. Szálljon be maga – válaszolom.

Komui nagyot sóhajt, majd rámászik arra a valamire, amit „liftnek” kereszteltem el. Kinyújtja a kezét, és maga mellé segít.

A talpunk alatt hirtelen megmozdul a föld, és elindulunk lefelé.

Ez a hely egyre morbidabb – állapítom meg.

Nemsokára megérkezünk egy sötét helyre, mélyen a föld alá. Felvillan néhány lámpa, és a feketeségből öt szék válik ki, amiben emberek ülnek.

Kérdő pillantásomra Komui így szól:

- Ők a főnökeink.

A semmiből aztán lassan alakot formál egy lény. Nem tudom mihez hasonlítani, olyasmi, mint valami sárkány-kígyó-ember keverék, és a legijesztőbb, hogy beszél.

- Üdvözöllek, Anastasia Cross. Kérlek, ne félj tőlem! – szólal meg.

Végigfut a hátamon a hideg.

- Ő itt Hevlaska – mutatja be Komui.

- Örvendek a találkozásnak – motyogom. Amúgy nem.

Csak minél hamarabb túl akarok lenni ezen, aztán végre látni akarom Allent. Egy éve láttam utoljára, mielőtt Cross elküldött valami kiképzőközpontban, hogy az ott lévők megtanítsák, hogyan használjam az erőmet, és hogy felnyissák a szememet: én csak egy egyszerű szolga vagyok. Az a feladatom, hogy egy bizonyos Ördögűzőt védelmezzek. Pár nappal ezelőttig azt hittem, hogy ez a személy Cross tábornok. De ő maga világosított fel, hogy nekem Allent kell védelmeznem, így a fiú után küldött, ő maga pedig lelépett valahova.

Most pedig itt állok, kísérleti patkányként, egy valami előtt, egy elmebeteg tudós oldalán, Allenről pedig semmit sem tudok.

Hevlaska gyengéden megfog a derekamnál fogva, majd felemel.

A testéből csápok nyúlnak ki, amik bekúsznak a bőröm alá. Idegesítő és idegen érzés, de nem szólok egy szót sem. Az ellenkezés mit sem ér – ezt megtanultam már Cross tábornoktól és a kiképzőközpontban is.

Ezután Hevlaska a homlokát – legalábbis gondolom, hogy az – az enyémhez érinti.

- A szinkronizáció mértéke maximum… 100 százalék. De mit is várhatnánk egy Érzőtől? – jelenti ki aztán Hevlaska azon a földöntúli hangon.

Komuinak láthatóan leesik az álla, az emberek a székekben mormognak.

Hevlaska gyengéden visszahelyez a földre.

- Mi az az Érző? – kérdezem.

- Te különleges erővel bírsz. A tested bármely területén képes vagy aktiválni az Innocence-edet. Ezért hívnak benneteket Fegyvernek. A hozzád hasonló emberek sok ideig élnek, mivel az Innocence megvédi őket. Hány éves vagy?

- Húsz éve születtem meg, de tizenhat éves korom óta nem változtam.

- Akkor még jó pár évig élhetsz. Azonban a Fegyvereknek nincsenek érzéseik. Neked vannak, nem igaz?

- De – motyogom. Kezd személyessé válni ez a beszélgetés.

- Az olyan Fegyvereket, akiknek vannak érzéseik, Érzőknek nevezzük…

- Elnézést, hogy közbevágok, de most már mehetnék? Máskor nyugodtan kiokíthatnak, hogy mi vagyok, de jelenleg ez nekem túl sok – szólalok meg.

Fegyverek? Érzők? Miért nem hallottam ezekről korábban?

- Persze, menjünk – mondja az első döbbenete után Komui.

Mikor visszatérünk az otthonba, így szólok:

- Most már végre találkozhatok Allennel?

- Az a jelenlegi helyzetben nem fog sikerülni. Walker-kun küldetésen van.

- És ezt még csak most mondja?

Komui felügyelő elvigyorodik. Ez az ember rosszabb, mint Cross!

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett az első fejezet! 

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, nyugodtan szólj:)