6. rész: Újra együtt

Napok múlva aztán, amikor kinyitom a szemem, az ő kétségbeesett arcát látom magam előtt.

- A… Allen – suttogom kiszáradt számmal.

- Ana! – könnyek szöknek a szemébe, majd nem törődve semmivel, szorosan magához ölel.

Lehunyom a szemem, és én is átölelem őt.

- Hiányoztál – suttogom.

- Te is nekem – válaszolja hüppögve.

Végül rájön, hogy ezzel fájdalmat is okozhatott volna – már ha éreznék fájdalmat – és enyhít szorításán, majd visszafektet az ágyba.

- Kérsz enni? Inni? – kérdezi gyorsan.

- Inni – válaszolom.

Friss vizet kerít nekem, és óvatosan megitat.

Hátradőlök. Már ennyitől is érzem, ahogy visszatér belém az erő, ahogy visszanyerem testem felett az irányítást. A fejfájásom is alábbhagyott.

- Hogy vagy? – szólal meg Allen aggódva.

- Most hogy itt vagy, sokkal jobban – válaszolom mosolyogva.

Ebben a pillanatban Komui kivágja az ajtót, Allen és én pedig ijedten összerezzenünk.

- Az biztos, hogy jobban van, mert napok óta ez az első hosszabb válasz, amit képes volt adni – nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e velem, mindenesetre felszabadultan mosolyog, így úgy gondolom, biztosan aggódott értem.

Azt már nem tudom, hogy a személyemért vagy az erőmért, mindenesetre jól esett egy kicsit.

Komui mögött a húga, Lenalee jelenik meg hátratett kezekkel.

- Szia! – néz rám mosolyogva – Még nem találkoztunk. Lenalee Lee vagyok.

Egyik kezét felém nyújtja, a másikat azonban továbbra is a háta mögött tartja.

- Anastasia Cross – válaszolom szűkszavúan.

Ő nem tud arról, hogy a múltkor én már láttam őt, de nem is kell az orrára kötnöm ezt az információt.

- Eddig még nem kaptál egyenruhát. De most már neked is van egy, tessék! – majd elővette a háta mögül a fekete ruhát.

- Köszönöm – motyogom, miközben kezembe veszem az anyagot – kényelmesnek tűnik.

- Az is! – Lenalee kap az alkalmon, hogy valamiről beszélhet velem – Én nagyon szeretem. És nagyon csinos is.

Még óvatosan meg is pördül, hogy alátámaszthassa mondandóját.

- Most pedig, hogy megkaptad az egyenruhádat, hivatalosan is a Fekete Rend tagja vagy! – veszi át a szót Komui.

- Köszönöm – ismétlem a szót, amit már korábban is mondtam.

Ezután pár perces kínos csend telepedett közénk.

- Nos, akkor én megyek is! – csapja össze a kezét Komui, majd kitáncol az ajtón.

Valami téma után kutatok a fejemben – bár nem tudom, miért, elvégre nem kötelességem jóban lenni Lenalee-val.

- Hogy ment a küldetés? – kérdezem végül.

Erre a kérdésre mindkettejük szeme felcsillant, és egymás szavába vágva mesélni kezdtek, én azonban nem figyelek már rájuk, csak bólogatok és hümmögök. Egyre jobban érzem magam, biztos vagyok benne, hogy pár óra múlva már újból visszanyerem minden erőmet és energiámat.

Lenalee amikor rájött, hogy nem igazán figyelek rájuk, gyorsan kimentette magát valami kifogással és elment.

Amikor végül végre egyedül maradok Allennel, felé nyújtom a kezem, megfogom az övét, majd megszorítom. A mozdulattól először meglepődik, de végül ő is megszorítja az én kezem.

- Örülök, hogy jól vagy – mondja.

- Most, hogy itt vagy – teszem hozzá, mire kicsit elpirul.

- Mi történt veled, mióta nem találkoztunk? – kérdezi gyorsan, hogy elterelje a figyelmemet zavaráról.

Elmosolyodom, aztán mesélni kezdek. Minél többet mondok a kiképzésről, amit kaptam, az arca annál komorabbá válik, végül amikor arról beszélek, hogy mindezt azért kaptam, hogy megtanítsanak arra, hogy egy szolga vagyok, felkiált:

- Elég! Nem akarok többet erről hallani. Az a nyomorult Cross is, hogy képzeli, hogy egy lányt egy ilyen helyre elküld…

Csak megvonom a vállam. Én nem akadok fent ilyen apróságokon. Nem is tekintem magam embernek – nem is vagyok ember. Kinyitom a számat, hogy ezt Allennel is közöljem, de aztán szó nélkül összezárom ajkaimat. Tudom, hogyha megtudná, amit gondolok, akkor hihetetlenül mérges lenne – nem rám, hanem a helyzetre.

- Hevlaska azt mondta, hogy egy Érző vagyok, de nem tudta elmondani, ez pontosan mit is takar – mondom aztán, mikor eszembe jut.

Allen szó nélkül veszi az enyhe témaváltást:

- Akkor menjünk, és kérdezzük meg tőle! – áll fel, azonban a mozdulatsor végrehajtása közben félúton megáll.

- Mi az? – kérdezem tőle zavartan.

- Tudsz járni?

- Hát persze, hogy tudok, miért ne tudnék…! – kezdem enyhe felháborodással a hangomban, aztán rájövök, hogy pár napig szinte folyamatosan csak feküdtem.

Allen szó nélkül tűri a kirohanásomat.

- … de lehet, mégse. Segítesz? – kérdezem.

- Persze! – válaszolja vidáman mosolyogva, miközben felém nyújtja a karját.

Lassan felülök, próbálok nem törődni a hirtelen rám törő szédüléssel. Összeszorítom a szám, és lassan, nyugodtan lélegzem. Menni fog.

Allen vár pár másodpercet, őt nem verhetem át, túl jól ismer.

Lecsúsztatom a lábaimat az ágyról, Allen mellém lép, és miközben felállok, óvatosan a derekamra csúsztatja a kezét, hogyha esetleg összecsuklanék, időben el tudjon kapni. Én azonban összeszorított fogakkal megállok. Örömmel ránézek, mire büszkén elmosolyodik.

Bár páran felajánlották út közben a segítségüket, nem éltünk vele. Ketten, együtt jutottunk el Hevlaskához.

A megérkezésünk után Hevlaska óvatosan végigvizsgál, majd kijelenti, hogy a szinkronizációm újból maximális szinten van.

- Ana azt mondta, hogy ő egy Érző. Ez mit takar? – kérdezi Allen.

- Anastasia különleges Innocence-használó. Körülbelül százévente születik egy olyan ember, mint ő, akinek szó szerint a vérében van az Innocence. Emiatt lassabban öregszik, mint a többi ember, szinte halhatatlannak is mondhatnánk, de ez nem igaz, inkább sebezhetetlen. Az irányítása szörnyen nehéz, visszavonni nem lehet, és akkor lép működésbe, ha a használója bajba kerül. Régebben rengeteg ilyen személy volt, de amikor az emberek rájöttek erejükre, kihasználták őket, Fegyverek lettek belőlük. Azonban az évek során kivesztek belőlük az érzések: az olyanokat, akik képesek még érezni, nevezzük Érzőknek. Ők a legritkább Fegyverek, merem kockáztatni, hogy Anastasia az egész világon az egyetlen Érző – Fegyverekről még tudok, van még egy-kettő rajta kívül. De Érzőként ő az egyetlen.

Hallgatok, az új információkat elraktározom a memóriámba. Allen is csendben figyel.

- Hogy használták ki őket az emberek? – kérdezi, miután Hevlaska elhallgat.

- Sebezhetetlenségük miatt őket küldték harcolni, vagy testőrnek állították őket fontos személyek mellé. Azonban minden Fegyvernek vannak gyengepontjai, így a folyamatos támadások miatt, amik érték őket, fokozatosan eltűntek a földről. Most már, ha akármelyik kormány tudomására jut egy Fegyver létezése, azt megpróbálja megszerezni, hogy felhasználja a saját céljaira.

- Akkor Cross mégis hogy juthatott hozzám? – kérdezem vádló hangon.

- Ezt nem tudhatom, tőle kell megkérdeznetek. Van még valami kérdésetek?

- Nem, nincs, köszönjük szépen a segítséget – válaszolja Allen.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a hatodik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, írj nyugodtan!:)