9. rész: Kapcsolat

Lenalee-val Mirandának próbáljuk a helyzetet magyarázni, mikor a hátunk mögül Allen megszólal:

- Hihetetlen… Ana! Lenalee! Ezt nézzétek!

Mikor odanézünk, azt látjuk, hogy az órából kiáll Allen két karja és a feje, a feje tetején Timcampy csücsül, Allen pedig vidáman felkiált:

- Egy emberi óra!

Lenalee és Miranda rémülten felkiáltanak, én pedig a fejemet fogva odamegyek, hogy kiszedjem Allent az órából.

- Mit csinálsz, Allen? Hogy történt ez?

- Az órám…!

Lenalee és Miranda megelőznek, és az óra előtt hisztiznek. Őrült bagázs.

- Nem tudjátok megérinteni ezt az órát – magyarázza Allen nyugodtan, miközben lassan kikászálódik az órából – Nézzétek, mi történik, ha hozzáérek!

Az óra számlapjához viszi a kezét, de az eltűnik, és visszafele jelenik meg. Mintha egy kicsit eltorzított tükör lenne.

- Látjátok? – ez a tény valamiért Allent nagyon boldoggá teszi, mert még mindig vigyorog.

- Á… Átment rajta a kezed!? – mondja ki Lenalee az egyértelműt.

- Úgy tűnik, hogy csak a mestere, vagyis Miranda tudja megérinteni – jegyzi meg Allen.

Szóval ennek örül ennyire?

- Mi? – Lenalee továbbra se érti, nekem azonban már leesett.

- Ez az Innocence – magyarázom.

- Az előbbi idővisszajátszás, most meg ez… nem kétséges, biztosan ez az Innocence – mondja Allen is, megerősítve szavaimat.

- Ko-komolyan? – Miranda dadogva megfogja az óra oldalát – Ez az óra az oka, hogy a város ilyen paranormális lett… Nem akarod összetörni, ugye?

Fenyegetően megfordul, kezében pedig egy kést tart, amit megmondom őszintén, fogalmam sincs, honnan húzott elő.

Én már készenlétben várom, hogy melyikünk mozdul előbb, Allen azonban gyengéden a vállamra teszi a kezét, Mirandát pedig aggódó arccal próbálja megnyugtatni.

- Biztosan van valami oka annak, hogy az óra ilyenné vált – magyarázkodik Lenalee is – Miranda, mi történt veled? Próbálj meg visszaemlékezni, mi történt a valódi október kilencedikén!

Miranda elgondolkodik.

- Azon a napon… - kezdi lassan – rúgtak ki a századik alkalommal.

Próbálom visszafogni a kitörni készülő nevetésemet. Ez az ügy nevetséges, szívem szerint hagynám a francba a várost is, és ezt a nőt is. De nagy levegőt veszek, és hallgatom tovább a történetét.

- Ahogy sejthetitek, amint három számjegyűvé vált a kirúgásaim száma, eléggé rossz állapotba kerültem…

Lelki szemeim előtt megjelenik a részegen síró Miranda, aki az órának panaszolja el minden gondját. Megrázom a fejem, nem akarom, hogy ilyen szánalmas emberek a gondolataimba férkőzzenek. Elég nekem Cross is…

- Azt kívántam, hogy „bárcsak sose jönne el a holnap”.

Lenalee és Allen teljesen ledöbbentek, én azonban legszívesebben a fejemet verném a falba.

- Mi? – Miranda látszólag nem érti, mit is okozott.

- Az Innocence teljesítette Miranda kívánságát? – kérdezi Allen.

- Az nem lehet, én csak sírtam! – kifogásolja Miranda – Amúgy is, hogy tudna egy óra ilyet tenni?

- Miranda, lehet, hogy te… - kezdi Lenalee – kompatibilis vagy az Innocence-szel?

- Valószínűleg – morgom.

- Micsoda? Komolyan? – kérdezi Allen meglepetten.

- Nincs rá más értelmes magyarázat – mondom neki.

Úgy érzem, elveszítettem minden türelmemet. Legszívesebben hazamennék, de tekintve, hogy még mindig nem tudjuk pontosan, hogy lehet feloldani ezt a kívánságot, még várnom kell.

- Ha az óra reagált Miranda kívánságára, és ez okozta a furcsa eseményeket, akkor lehet, hogy kompatibilisek – magyarázza Lenalee.

- Mi az, hogy „kompatibilis?” – kérdezi Miranda.

Sötétség ez a nő.

- Miranda! – Lenalee-nek láthatóan támadt egy ötlete – Próbáld megmondani az órának, hogy állítsa le az anomáliákat!

- Ó, óra! Ó, óra! – Miranda az órára teszi a kezét – Forgasd vissza az időt… most!

Allen és Lenalee az asztalhoz szaladnak, amin egy újság hever.
- Október… kilencedike – csalódottan visszateszik az asztalra.
- Feltűnt – jegyzem meg gúnyosan. 

Három nappal később, a harmincnegyedik október kilencedikén a Pieter előtti színház előtt ülök, és nézem a felfordulást. Egy tök- és egy boszorkányruhás ember csődíti éppen a város gyerekeit, hogy tekintsenek meg egy előadást, ami a hihetetlenül kreatív „A tök és a boszorkány” címet viseli. Amikor szünetet tartanak, felállok és beosonok az épületbe. A tök nem más, mint Allen, a boszorkány pedig Miranda. Ugyanis hosszú gondolkodás után arra a következtetésre jutottunk, hogy az Innocence Miranda pesszimizmusára reagált, így mindent megtettünk (vagyis inkább Allen és Lenalee), hogy munkát találjunk a szerencsétlen nőszemélynek. Ami úgy néz ki, sikerült is.
- Ha jól dolgozunk, akkor felvesz minket teljes munkaidőre – hallom meg Allen hangját, és azt követve kilépek a sikátorba.
Allen és Lenalee felnéznek, majd miután meglátják, hogy csak én vagyok, újra maguk elé bámulnak. Közelebb lépek hozzájuk és leülök Allen mellé, közben pedig figyelek, hogy bekapcsolódhassak a beszélgetésbe.
- Az elmúlt három napban hányszor is rúgtak ki titeket? – kérdezem.
- Kábé… ötször – válaszolja Lenalee elgondolkodva.
Jelentőségteljesen ránézek. Valószínűleg most se fognak jobban járni. Egyszerűen Miranda egy rakás szerencsétlenség. Önmagát kéne helyretennie, aztán munkát keresnie. De nem mondok semmit, elvégre nem is kérdeznek.
Allen unalmában pár mutatványt kezd gyakorolni, amit szórakozottan figyelek.
- Allen… - Lenalee is őt figyeli – te egész jó vagy ezekben az utcai műsorokban.
- Gyerekkoromban bohóc voltam – válaszolja Allen, miközben egy labdán próbál kézállást csinálni – A nevelőszüleim artisták voltak, és sokat kellett velük fellépnem, hogy megéljünk valahogy. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznát veszem ezeknek a trükköknek, mint ördögűző.
Felvonom a szemöldököm. Eddig azt hittem, jól ismerem Allent, de ezt a történetet még nem hallottam.

- Akkor sok különböző országban lakhattál! – Lenalee teljesen felvillanyozódott a hallottaktól – Biztos jó lehetett!

- Jónak hangzik, de épphogy megéltünk belőle – válaszolja Allen zavartan nevetve – Mikor csatlakoztál a templomhoz, Lenalee? – kérdezi aztán.

- Amióta csak az eszemet tudom, a templomban élek – válaszolja Lenalee szomorú mosollyal az arcán – A bátyámmal árvák vagyunk. Akumák ölték meg a szüleinket. Amikor felfedezték, hogy kompatibilis vagyok a Fekete Csizmákkal, elvittek. A bátyámtól elválasztva, aki az egyetlen élő rokonom… nem mehettem sehova… olyan volt először az a hely, mint egy börtön.

Elképzelem, ahogy egy üres tekintetű, fiatal Lenalee fekszik egy ágyon, körülötte emberek. Emberek, akik értékesnek találják, de nem önmagáért, hanem azért, mert egy ördögűző. Egy olyan személy, aki megmenti őket. A következő pillanatban magamat látom leszíjazva, és körülöttem állnak az arctalan idegenek. Zihálva veszem a levegőt, érzem, ahogy egész testemben remegni kezdek a dühtől és a rémülettől. Megölném őket. Mindegyiküket. A következő pillanatban egy kéz érintését érzem a karomon, ami visszaránt a jelenbe. Lenézek, és Allen kezét látom, így felnézek, ő azonban Lenalee-ra figyel. Én is megpróbálok a szavaira koncentrálni.

- Három évig nem láttuk egymást. A bátyám miattam lépett be a Rendbe, és ő lett a Tudományos Csoport igazgatója.

A történet végére értünk. Allen láthatóan szimpatizálni kezdett Komuival, én azonban ezek után is csak utálatot érzek iránta.

- Á! – egy fiatal lány hangja hallatszódik a sikátor bejárata felől.

Mindannyian felkapjuk a fejünket. Egy tizenkét éves forma, sötét bőrű, sötét hajú, nyalókás kislány áll ott esernyővel a kezében. Valamiért végigfut a hátamon a hideg, ahogy ránézek.

- Hol lehet jegyet kapni az előadásra? – kérdezi.

- Üdvözöllek! – Allen gyorsan felpattan, és a lányhoz rohan - A jegyek pont erre vannak.

Elhúzza a lányt, én pedig egyedül maradok Lenalee-val.

- Rossz érzésem van, utánuk megyek – rá se nézek, miközben felállok.

- Várj! – Lenalee megragadja a karomat, én pedig mérgesen rápillantok.

- Mit akarsz? – kérdezem dühösen, mire összerezzen.

- Nem tudom, miért utálsz ennyire… de sajnálom! – mondja.

A szeméből süt a szomorúság, én azonban csak értetlenül nézek rá.

- Nézd, Lenalee – kezdem nyugodtan – én nem utállak téged… legalábbis nem jobban, mint a többi embert. Én egyszerűen senkit se kedvelek.

- De Allent mégis…

- Allen más. Nem tudom, miért, de ő más. És hidd el nekem, hogy lehetsz velem akármilyen kedves, attól még nem foglak megszeretni, de még kedvelni se. Azt javaslom inkább, hogy ne foglalkozz velem. Nincs szükségem rá – kitépem a karomat a kezéből, és hátra se nézve otthagyom.

Tudom, hogy kemény szavakat használtam, tudom, hogy megbántottam, és egy kicsit zavar is. De nem szabad ezzel foglalkoznom. Mikor kiérek, egy hatalmas csődületet látok, de Allent sehol. Mirandát körülállják az emberek, ő pedig a földön zokog - biztos megint kirúgták. A nyalókás lányt is megpillantom, akinek az arcán elégedettség látszik. A rossz érzésem egyre jobban fokozódik. Hol van Allen? Visszafordulok a sikátorhoz, de Lenalee is eltűnt. Hallom Miranda ordítását, de nem figyelek arra, amit mond. Végül úgy döntök, a legegyszerűbb lesz tőle megkérdezni, hova tűntek a többiek. Mikor odanézek, azt látom, hogy a korábbi nyalókás lány Miranda előtt guggol, és valamit mond neki. A következő pillanatban megérzem, hogy egy Akuma életre kel. Abba az irányba nézek, amerre a lényt sejtem, és úgy döntök, arra megyek, hisz bizonyára Allen is ott lesz. Még egyszer visszanézek Mirandára – de addigra a nő és a lány már eltűntek.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett a kilencedik fejezet!

Ha bármiféle helyesírási, logikai hibát találtál, szólj nyugodtan!:)